„És felkelvén megdorgálá a
szelet, és monda a tengernek: Hallgass, némulj el! És elállt a szél, és lőn
nagy csendesség.” (Mk 4:39)
2015 nyarán meg akartam pályázni egy ösztöndíjat. L.-lel egyik napon skype-on beszéltünk és a határidőre terelődött a szó. Kiderült, hogy két nap állt még rendelkezésünkre az elektronikus benyújtásra, és három nap a személyes átadásra egy kollégiumban. Meglepődtünk, mivel az előző évben értesítettek minket, idén nem. Mindenesetre az elektronikus és a személyes átadás is kötelező volt. L. nagylelkűen megengedte, hogy ott aludjak nála másnap. Be is jelentettem otthon, hogy Budapestre kell utaznom.
Miután elindultunk a vasútállomásra, megjegyeztem anyukámnak:
- Mindent bepakoltam az esőkabáton kívül.
- Reméljük, nem fog esni az eső! - válaszolta.
Érkzésem után lepakoltunk L.-nél és elindultunk a kollégiumba, ami körülbelül egy óra buszozásra és tíz perc sétára esett a lakástól. Barátomnál egy esernyő volt minden esetre, nálam a táskában pedig egy váltás rövid ujjú póló és a laptop. Amikor leszálltunk a buszról, a séta vége felé el kezdett csöpörögni az eső, ezért beszaladtunk a kollégiumba. Körülbelül 18:30-ra érkeztünk, másfél órával zárás előtt. Nagyon lassan haladt a sor, mindenki körülbelül tizenöt percet töltött bent. Várakozás közben már zuhogott odakint. Aztán jött egy lány, aki eléggé elázott, azt mondta, annyira esett, hogy a buszba is befolyt a víz. Fél nyolckor, amikor éppen mi kerültünk volna sorra, jelentkezett egy fiú, mondván, nagyon siet, és be kellene mennie előbb. Beengedtük. Utána mi ketten megkérdeztük, mi lesz velünk és a többiekkel, akik még nem kerültek sorra. Az ügyintéző azt felelte, az esőzés miatt nem siet haza, és mindenki beadhatja a papírjait. Ez volt az első csoda.
Eljött a perc, amikor sikerült végeznünk, de láttam, hogy komplikációink lesznek a hazaúttal. Bementem a toalettbe és imádkoztam Istenhez, hogy állítsa el az esőt. Számomra az Úrtól jött csoda volt, hogy aznap elintézhettem az ügyemet. Abban bizonyos voltam, az Ő akarata, hogy ott lehetek, ahol vagyok, viszont azt nem tudtam, hogyan fogunk haza jutni. Mivel nálam volt a laptopom is, ezért nem csak egy egyszerű „elázást” jelentett kimenni az esőre.
Miután befejeztem az imát, visszatértem L.-hez, és együtt kimentünk az előtérbe. Esett, mintha dézsából öntötték volna. Igazi felhőszakadás volt, változatlan intenzitással két-három órája. Megállapítottuk, hogy az 1-es villamoshoz lenne célszerű valahogy kijutni. Valaki mondta, hogy nem jár az 1-es villamos, mert leállították a rendkívüli időjárás miatt. Nem éppen vigasztalásunkra L. telefonján az időjárás-előrejelzés azt mutatta, hogy reggel nyolcig esni fog.
Nem tudtam mit tenni, elkezdtem megvallani bűneimet Isten előtt, ami eszembe jutott a közelmúltból. Miután befejeztem, odahívtam L.-t, és kértem, imádkozzunk együtt. Az eső továbbra is zuhogott. Négyen megpróbáltunk összefogni. Valaki kitalálta, hogy a porta mellől szemeteszsákokat lehet kérni, melyek pont akkorák, hogy felhúzhatjuk kabátként. Kértünk is rögtön hármat. L.-nek volt esernyője és felajánlotta, hogy a táskámat magához veszi. Megindultunk együtt az esőben, valaki zacskóval, én pedig pólóval a fejemen. Lépésről lépésre kezdett csendesedni az eső. Mikor megérkeztünk a buszmegállóba, már azon gondolkodtunk, hogy levehetjük a zsákokat. Miután leszálltunk, teljesen elállt az eső. Hazaértünk, és hálát adtunk Istennek az oltalmáért, hogy gondolt viselt rólunk és cselekedett az Ő kegyelméből. Ima után arra lettünk figyelmesek, hogy ismét elkezdett esni.
Ilyen Istenünk van, Aki parancsol az esőnek és a viharnak!
Budapest, 2015.08.17
Bessenyei Szilárd
Miután elindultunk a vasútállomásra, megjegyeztem anyukámnak:
- Mindent bepakoltam az esőkabáton kívül.
- Reméljük, nem fog esni az eső! - válaszolta.
Érkzésem után lepakoltunk L.-nél és elindultunk a kollégiumba, ami körülbelül egy óra buszozásra és tíz perc sétára esett a lakástól. Barátomnál egy esernyő volt minden esetre, nálam a táskában pedig egy váltás rövid ujjú póló és a laptop. Amikor leszálltunk a buszról, a séta vége felé el kezdett csöpörögni az eső, ezért beszaladtunk a kollégiumba. Körülbelül 18:30-ra érkeztünk, másfél órával zárás előtt. Nagyon lassan haladt a sor, mindenki körülbelül tizenöt percet töltött bent. Várakozás közben már zuhogott odakint. Aztán jött egy lány, aki eléggé elázott, azt mondta, annyira esett, hogy a buszba is befolyt a víz. Fél nyolckor, amikor éppen mi kerültünk volna sorra, jelentkezett egy fiú, mondván, nagyon siet, és be kellene mennie előbb. Beengedtük. Utána mi ketten megkérdeztük, mi lesz velünk és a többiekkel, akik még nem kerültek sorra. Az ügyintéző azt felelte, az esőzés miatt nem siet haza, és mindenki beadhatja a papírjait. Ez volt az első csoda.
Eljött a perc, amikor sikerült végeznünk, de láttam, hogy komplikációink lesznek a hazaúttal. Bementem a toalettbe és imádkoztam Istenhez, hogy állítsa el az esőt. Számomra az Úrtól jött csoda volt, hogy aznap elintézhettem az ügyemet. Abban bizonyos voltam, az Ő akarata, hogy ott lehetek, ahol vagyok, viszont azt nem tudtam, hogyan fogunk haza jutni. Mivel nálam volt a laptopom is, ezért nem csak egy egyszerű „elázást” jelentett kimenni az esőre.
Miután befejeztem az imát, visszatértem L.-hez, és együtt kimentünk az előtérbe. Esett, mintha dézsából öntötték volna. Igazi felhőszakadás volt, változatlan intenzitással két-három órája. Megállapítottuk, hogy az 1-es villamoshoz lenne célszerű valahogy kijutni. Valaki mondta, hogy nem jár az 1-es villamos, mert leállították a rendkívüli időjárás miatt. Nem éppen vigasztalásunkra L. telefonján az időjárás-előrejelzés azt mutatta, hogy reggel nyolcig esni fog.
Nem tudtam mit tenni, elkezdtem megvallani bűneimet Isten előtt, ami eszembe jutott a közelmúltból. Miután befejeztem, odahívtam L.-t, és kértem, imádkozzunk együtt. Az eső továbbra is zuhogott. Négyen megpróbáltunk összefogni. Valaki kitalálta, hogy a porta mellől szemeteszsákokat lehet kérni, melyek pont akkorák, hogy felhúzhatjuk kabátként. Kértünk is rögtön hármat. L.-nek volt esernyője és felajánlotta, hogy a táskámat magához veszi. Megindultunk együtt az esőben, valaki zacskóval, én pedig pólóval a fejemen. Lépésről lépésre kezdett csendesedni az eső. Mikor megérkeztünk a buszmegállóba, már azon gondolkodtunk, hogy levehetjük a zsákokat. Miután leszálltunk, teljesen elállt az eső. Hazaértünk, és hálát adtunk Istennek az oltalmáért, hogy gondolt viselt rólunk és cselekedett az Ő kegyelméből. Ima után arra lettünk figyelmesek, hogy ismét elkezdett esni.
Ilyen Istenünk van, Aki parancsol az esőnek és a viharnak!
Budapest, 2015.08.17
Bessenyei Szilárd