Tapasztalatok Istennel

Új családtag érkezett hozzánk: egy kiskutya, aki nagyon rövid ideig maradt kicsi, de ennyi is elég volt számára, hogy nagy pusztítást vigyen végbe. Ténykedésének köszönhetően a fügebokrunk minden ága egyik reggelre lerágott, csupasz csonk maradt. Már éppen termőre fordult, volt rajta néhány érni kész termés; azonban váratlanul tövig rágott, elgyötört darabkák meredeztek a dézsában. Vége lett. Sírás után még megöntöztem, de persze hiába. A gyerekeket megkértem, vigyék hátra a kertbe, legalább a földje még jó lesz majd valamire. De hiába kértem nap mint nap, részükről valahogy mindig elfelejtődött, és a nyár bosszankodással telt az engedetlenségük miatt. Miért nem képesek hátra vinni, kiborítani?! Reggelente mindig új fájdalommal töltött el a látvány: a tépett ágcsonkok reménytelensége. Csak a nagyon erős széllel járó viharok öntözték néha. A nyár utolsó napjaiban alig hittem a szememnek: tenyérnyi zöld levelek jelentek meg közvetlenül a föld felett. A fiam mosolyogva csak ennyit mondot

    Tavasszal Márk evangéliumát olvastam, ahol a 6:52 igeverssel nem tudtam mit kezdeni. Így hangzik: „Nem okultak a kenyerekből, mert a szívük még kemény volt.” A kemény szót kérgesnek is lehet fordítani, vagyis ez a veszély azokat is fenyegeti, akiknek már hússzívet adott az Úr a kőszív helyett (Ezékiel 36:26). Az Úrral élő a kapcsolatom, olvasom a Bibliát naponta, imádkozom, viszont sok esetben én is, a tanítványokhoz hasonlóan, elkezdtem félni a helyzetekben.     Magyarországi jogosítvánnyal lehet európai autót vezetni, szerbiaival nem. Mivel akkor Budapesten laktam, ezért célszerűnek láttam honosítani a jogosítványt. Ennek elintézéséhez szükség volt a személyigazolványra, a lakcímkártyára és egy háziorvosi igazolásra. A váróteremben a „Menekülés Istenhez” című könyvet olvastam, amelyet több hittestvérem is ajánlott. Egy gondolat nagyon megragadott: „Nálam volt az összes teológiai szakkifejezés, Máriánál viszont a szívbeli tapasztalat” . Arra a következtetésre jutottam, hogy nem

    Beszélgettem gyermekeinkkel egyik vacsoránál és megkértem őket, hogy a következő hónapban próbáljunk meg takarékoskodni, még jobban, mint eddig, ki-ki esetleg mondjon le a saját magának szánt apró meglepetésről, mert egy kedves barátunk nagy szükségbe jutott, elveszítette az állását. Úgy gondoltam, amit megtakarítunk, azt elküldjük neki. Beleegyeztek.     Jó pár nap eltelt, egyszer csak idősebb fiunk felhív telefonon: – Mama, képzeld, találtam az előbb az utcán egy ötezrest! Az volt az első gondolatom, hogy felajánlom neked. Küldd el annak az illetőnek, akinek gyűjteni akartunk! Bevallom a második gondolatomat is: vennék faanyagot, mert szeretnék csinálni egy könyvespolcot. Tudod, a szobámban a földön, meg az ágy alatt tartom a sok könyvet, nem tudom hova pakolni őket. – Rendben, kicsim, majd megbeszéljük a dolgot, ha hazajöttél!     Amikor együtt voltunk, ezt mondtam neki: – Én nem szeretnélek kényszeríteni semmire, hiszen te találtad, te döntesz, mit teszel a pénzzel. Azt tudo