Tapasztalatok Istennel

M ég évekkel ezelőtt megmutatta az Úr, hogy nem mindig építő, amikor bizonyságot teszek a Vele szerzett tapasztalataimról. Erre abból jöttem rá, hogy bizonyos emberek tapasztalatait meghallgatva másodrangú kereszténynek éreztem magam: Hol vagyok én hozzá képest a hitemben?! - elcsüggedtem, mert azt láttam, hogy az Úrnak még jócskán van mit faragnia rajtam. Emellett voltak esetek, amikor másokat hallgatva felbátorodtam, és megerősödtem hitben. Bár legtöbbször „nagyobb” és „mélyebb” bizonyságaik voltak, mint nekem, mégis az Úr hatalmát láttam meg bennük. Foglalkoztatott a kérdés, mi lehet a különbség a két előadásmód között. Továbbá, hogyan kerülhetem el, hogy én magam is negatív hatást gyakoroljak másokra. (A megállapításaim személyesek, vagyis lehet, hogy nem minden esetben fedik a valóságot.) Az egyszerűség kedvéért elneveztem a „kárhoztató bizonyságot” mondókat A csoportnak, az „építő beszédűt” pedig B-nek.  V együnk egy hétköznapi példát! Tegyük fel, hogy versenyszerűen úszok, és

Március 14-én vasúton utaztam haza Budapestről Szabadkára. Az ülőhellyel kapcsolatos reményeim felszálláskor gyorsan szertefoszlottak. Letáboroztam a csomagjaimmal az egyik kocsi végében, és hálát adtam Istennek azért, hogy elértem egyáltalán a vonatot. Ezt követően a négy és fél órás útból összesen 10 percet ültem. Másnap, péntek délután mentem vissza Budapestre. Mivel ünnepnap volt, arra gondoltam, hogy ilyenkor Budapest felé nem fognak majd sokan utazni. Mivel ezeket a blogra felkerülő tapasztalatokat többnyire a vonaton írom, így a szívemben kértem Istent, hogy az út alatt legyen ülőhelyem. Az állomásra érkezésemkor viszonylag kevesebben voltunk, viszont az emberek folyamatosan jöttek. Egy idő után már a megszokottnál jóval nagyobb tömeg gyűlt össze. A hangosbemondó jelezte, hogy a kikindai vonat rövidesen indul. A tömeg nem mozdult, csak pár ember szállt fel a szerelvényre. Nemsokára megérkezett az én vonatom is, erre mindenki elkezdett mozgolódni, majd elindult a kijárat felé.