Sokat jelentett számomra, amikor elolvastam a következő igeverset: „Mert mi mindannyian abból kaptunk, amivel ő volt tele: kegyelmet kegyelemre.” (Ján 1:16) Ez alapján Krisztus kegyelemmel volt telve, vagyis ez volt az Ő bensőjében. Arra jutottam, hogy amikor egy olyan helyzetben kegyelmezem, amikor emberileg ítélkezés, neheztelés vagy zsörtölődés lenne a reakció, akkor Krisztus különleges mértékben megmutatkozik. Ezért kértem Istentől olyan helyzeteket, amikor be tudom mutatni az Ő kegyelmét.
Meglátásom után pár héttel sor került két ilyen alkalomra. Az egyik szobatársam hallgatagabb volt, és időnként azt képzeltem, hogy neheztel rám. Azért imádkoztam az Úrhoz, hogy adjon lehetőséget, amikor be tudom mutatni számára Isten kegyelmét. Ő este tudott legjobban tanulni, így sokszor volt, hogy mi lefeküdtünk aludni, és ő tovább fent maradt. Mivel a számítógépéről tanult, ezért nem zavarta, hogy a villanyt lekapcsoltuk. Szinte minden alkalommal füldugóval aludtam, és törölközővel a szememen, így nem zavart az esti aktivitása. Egy alkalommal vizsgára készült, amihez papíralapú irodalmat kellett használnia. Megkérdeztem, hagyjam-e égve a lámpát. Azt felelte, most jobb lenne, ha égne. A felső ágyon aludtam, és körülbelül hajnali 3 órakor arra ébredtem, hogy olyan világos volt, hogy egyszerűen nem tudok tovább aludni. Forgolódtam, és azon tűnődtem, mi legyen.
- Azért imádkoztál, hogy most kegyelmezni tudj! – jött a benyomás. Lemásztam az ágyról, nem szóltam egy szót sem, átöltöztem, felpakoltam a laptopomat, és kimentem a tanulóba. Hálát adtam Istennek, hogy ebben a helyzetben megmutathattam kegyelmét. A szobatársammal való kapcsolatom továbbra is felhőtlen maradt. Körülbelül egy év múlva, amikor időszűkében voltam a diplomamunka leadása miatt, rögtön segítségemre sietett. Általa húzott ki az Úr a bajból.
Az első tapasztalatomat követően pár hét múlva egyik reggel üres tanulószobát kerestem. Ezek a tanulók 4 személyre voltak kialakítva. Nagy örömmel láttam, hogy a szintünkön üres a tanuló. Ez abban az időszakban különlegességnek számított. Napközben többen benyitottak, de mivel látták, hogy elfoglaltam a tanulót, el is mentek. Délután jött egy ismeretlen lány, aki köszönt, és betette a táskáját. Ez a kollégiumban egy teljesen megszokott rutin volt. Ezt követően egy óra múlva visszajött az egyik barátjával. Ő is letette a cuccait a teremben, majd beszélgettek egy sort és a lány újból kiment. Az, hogy az utólag bejött kollégák beszélgetnek, vagyis nem alkalmazkodnak ahhoz, aki eredetileg elfoglalta a termet, nálam udvariatlanságnak számított. Nem szóltam semmit érte. Egy bizonyos idő után visszajött a lány, és megkért, hogy keressek magamnak egy másik tanulót, mert nekik itt közös programjuk lesz. Ha jöttem volna utólag, akkor ebben nem lett volna semmi különös. Így viszont, hogy ők jöttek be később, én tettem nekik szívességet azzal, hogy bejöhettek. Elvileg nekik kellett volna örülniük a jóindulatomnak, és alkalmazkodniuk.
- Itt az ideje, hogy bemutasd Isten kegyelmét! – jött a gondolat. Ennek engedelmeskedve, felpakoltam és elhagytam a tanulót. Később láttam, hogy tényleg egy nagyobb közös sütés–főzést rendeztek. Ők örültek, hogy együtt lehettek, én meg annak, hogy megmutathattam Isten kegyelmét, attól függetlenül, hogy ez tudatosult-e bennük vagy sem.
Tanulságok számomra a történetből:
1. Istent képviselni nem azt jelenti, hogy minden alkalommal megmondjuk teológiailag a „tutit”, hanem azt, hogy gyakorlatban bemutatjuk az Ő jellemét. (Jak 3:17)
2. Isten kegyelmét általában olyan helyzetekben tudjuk bemutatni, amikor mi húzzuk a rövidebbet.
3. Az Úr egyik neve a „Kegyelmezek, akinek kegyelmezek, és irgalmazok, akinek irgalmazok" (2Móz 33:19). Így a kegyelem, szerintem, fontos szerepet kell, hogy játsszon egy keresztény ember életében.
4. Amikor kegyelmet mutatunk be, Isten mennyei pénzben fizet érte. Inni kapunk az Ő gyönyörűségének folyóvizéből (Zsolt 36:9).
Budapest, 2016
Bessenyei Szilárd