Tapasztalatok Istennel

Magyarországon éppen tíz esztendeje rendezik meg minden évben a Kutatók éjszakáját, amikor is péntek késő délutánra-éjjelre megnyílik a tudomány titokzatos világa a nagyközönség előtt. Elsősorban a fiatalok jelentik a célközönséget, hiszen közülük kerülhetnek ki a jövő tudósai, kutatói, akik hozzájárulnak az egyes szakterületek további fejlődéséhez, új ismeretek, új eszközök megszületéséhez. Az egyetemi forgatagot elnézve minden alkalommal ugyanaz a gondolat foglalkoztat, ahogyan standunk előtt elvonulnak a nagyszülők, szülők, tanárok által vezetett kisebb-nagyobb csoportok; ha nem éppen maguk a gyerekek „vonszolják” kézen fogva egy-egy érdekesnek, izgalmasnak tűnő helyszínre a felnőtteket. Mindenki lázasan kutat-keres, és mindig azon tűnődöm, „megtalálódik-e” az igazi tudomány, tényleg csillapodik-e a tudásvágy. A tudomány eredményei, a lenyűgöző találmányok mind az emberi elme nagyságát hirdetik, és szebb jövőt ígérnek. De vajon mindezek mögött mi a lényeg? Ha körülnézünk a vilá

Elmentem a barátnőmet meglátogatni. Egy ideig nem volt semmi baj, de aztán elkezdett fájni a gyomrom. Hála Istennek nagyon ritkán van bajom, ezért meglepett a dolog, és nem foglalkoztam vele. Azonban olyan erős fájdalmaim lettek, hogy nem bírtam még ülni sem. Persze, mindenféle rémképek kezdtek gyötörni, de fogalmam sem volt, mi lehet az oka az egésznek. Mindenesetre nem szűnt, hanem egyre erősödött. Végül, amikor már semmi másra nem tudtam figyelni, a barátnőm letámogatott az ügyeletre, szerencsére nem messze volt a lakása a „gyógyító, megelőző intézménytől”. Az orvos két percet sem foglalkozott velem, adott egy fájdalomcsillapítót és hazaküldött. A család autóval jött értem, mert már állni sem tudtam, és otthon nem tudtam mit tenni, rögtön lefeküdtem. A fájdalomcsillapító nagyon lassan hatott, végül elaludtam. Reggel, amikor magamhoz tértem, Emőke mosolygós arca hajolt fölém. – Mama – kérdezte titokzatoskodva -, jól vagy? – Igen, képzled, úgy tűnik semmi bajom! Nagyon örülök! Mintha

Egyik délután nagyon csüggedt lelkiállapotba kerültem, mert legalább három lesújtó hírt kaptam kedves barátaimról, rokonaimról, amelyek mind súlyos betegségekről, illetve halálhírről szóltak. Azt láttam, hogy nincs semmi értelme az imáimnak, hogy gyenge vagyok és hitetlen; hogy bizonyára az én közönyöm, gondatlanságom miatt vallottunk kudarcot az imaküzdelemben egy életért. S ez kérdésessé tette számomra a többiekért való ima elkezdését, illetve folytatását. „Uram, én abbahagyom! Semmi értelme, ha nem hallgathatsz meg, biztosan van bennem valami nagy hiba. Ne is törődj velem többet, nem érdemlem meg!” Ehhez hasonló, kétségbeesett gondolatokkal imádkoztam, de valahogy mégsem tudtam teljesen és végleg elengedni Őt. „De Atyám, ha mégis, ha mégis van valami kis reményed felőlem, ha minden kudarcom ellenére folytatnom kell az imát, akkor, kérlek, küldj valami jelet! Adj jelzést, hogy nem vetsz el végleg, hogy van értelme folytatnom!” És szinte magam előtt is rejtve, megfogal