Az előző részekben összegeztem azt a két lépést, ahogyan Isten megmutatta nekem a manipuláció helytelenségét. Ebben a bejegyzésben azt írom meg, miért nem akarja Isten ezt a módszert használni.
Tegyük fel, hogy sikerül valakit manipuláció által behoznom a gyülekezetbe. Ez az ember nem Isten juha, mivel nem Jézus hangjának engedelmeskedett, hanem az enyémnek. Mivel nem az Atya adta őt Jézusnak, hanem az én meggyőzőképességem, ezért az ígéret nem vonatkozik rá: “Az én Atyám, aki nekem adta őket, mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki őket az Atya kezéből.” (Mt 10:28). Ha az illető problémába ütközik a hite miatt, mondjuk, kinevetik a munkahelyén, akkor valószínűleg felteszi magának a kérdést, minek csinálja az egészet. Ilyen helyzetben viszont kulcsfontosságú, hogy saját meggyőződéséből tegye a dolgokat, és ne azért, mert a másik rávette erre. Ha a második eset áll fenn, valószínűleg feladja a hitét.
Szerintem az a helyes, ha a másik embert elfogadom úgy, ahogy van. Nem neheztelek rá, amikor elbukik, akkor sem, amikor más dolgokban hisz mint én, vagy amikor olyan döntést hoz, ami nem tetszik nekem. Ez nem azt jelenti, hogy minden lépését támogatnom kell, hanem azt, hogy akármikor hozzám fordulhat, nem fogom megvetni. Ezt a szabadságot adta meg az apa is a tékozló fiúnak. Amikor így bántak velem, annyira felszabadító élmény volt számomra, hogy eldöntöttem, én is így akarok cselekedni.
Hadd hozzak egy példát a fizika területéről: Sokáig úgy tekintettem a kereszténységre, mint egy „pozícióra”. Most ott tartok a hitéletemben, ahol. Ez egy helyzet, vagyis „pozíció”, ahova évek során vezetett az Úr. Ameddig ezt a hibás gondolkozásmódot követtem, azt akartam, hogy az emberek ugyanabban higgyenek, amiben én hiszek jelenleg. Ez azt jelenti, hogy ugyanabban a „pozícióban” legyenek, mint én. Ezzel viszont az a gond, hogy Isten tudja mindenkinek személyre szabottan a következő lépést az életében. Az áttörés akkor jött, amikor megértettem, hogy a kereszténység nem egy „pozíció”, hanem egy „sebesség”. Más szóval nem fix hittételek összessége, hanem az Úr vezetésének aktív követése, amivel együtt jár a jellem és gondolkozásmód változása. Pál apostol futáshoz hasonlítja a kereszténységet, vagyis egy állandó „sebességhez”. A Zsidókhoz írt levél 12. fejezetében arra kapunk felhívást, hogy ne ragadjunk le egy ponton, egy pozícióban, hanem folyamatosan fussunk előre.
Ezt megértve, az vált elsődlegessé, hogy a másik „sebességbe” kerüljön. Más szóval a hitéletében fejlődjön, elkezdjen „futni”. Azt pedig az Úrra bíztam, hogy melyik pozícióba mikor lesz képes eljutni, mivel Ő adja a növekedést (1 Kor 3:7).
Amióta ezt a gondolkodásmódot igyekszem követni, több személy életét láthattam megváltozni. Arra szoktam buzdítani őket, hogy nagy hangsúlyt fektessenek a lelkiismeretre és a belső indíttatásokra. Az utóbbiakat azért természetesen szelektálni kell, mert Isten mellett az ellenségtől vagy a saját testünktől is jöhetnek. Az Úr tudja az ütemtervet. Ha az Ő vezetését követi az ember, akkor a szívére fogja helyezni, hogy milyen dolgokban kell változnia. Csak Isten tudja, hogy a rossz tulajdonságokból milyen sorrendben tud minket megszabadítani.
Amikor azonban eljön ő, az igazság lelke (szelleme), elvezet titeket a teljes igazságra; mert nem önmagától szól, hanem azokat mondja, amiket hall, és az eljövendő dolgokat is kijelenti nektek. (Jn 16:13)
Az Úr pedig a lélek (szellem), ahol pedig az Úr lelke (szelleme), ott szabadság van. (2 Kor 3:17)
Tanulságok számomra a történetből:
1. Az Atya adja Jézusnak az Ő juhait, és nem egy ember meggyőzőképessége.
2. A kereszténység nem egy pozíció, hanem sebesség. Nem a hittételek fix összességének elfogadása, hanem az Úr vezetésének aktív követése.
3. Az Úr tudja a mennyei ütemtervet. Ez a másik emberre és rám egyaránt vonatkozik.