Ítélkezem vagy kegyelmezem? 2. rész

Az előző részben említettem egy igeverset, ami sokat jelent számomra: „Mert mi mindannyian abból kaptunk, amivel ő volt tele: kegyelmet kegyelemre” (Jn 1:16). Bár régebben többször elbuktam ezen a területen, de az Úr adott győzelmeket is, melyekből megosztok néhányat.

2018 tavasza folyamán egy új látogató jött az istentiszteletre, és a szünetben kicsit beszélgettem vele. Délután elmondhattuk a többiek előtt, hogy a közelmúltban milyen tapasztalatokat szereztünk Istennel. Én is elmondtam pár egyszerűbb történetet. Ezt követően jelentkezett a látogató, hogy reflektálna arra, amit mondtam.
– Annyira jelentéktelen dolgokat említettél, hogy ezekért én nem is imádkoztam volna. A Biblia élet-halál harcról beszél, ezek pedig eléggé lényegtelen tapasztalatok. Légy komoly és nőj fel az ilyen gyerekes, adventista gondolkozásmódból!
Nem válaszoltam semmit. Megáldottam az illetőt teljes szívemből, majd megfogadtam, hogy Isten elé viszem az ügyet. Ha az Úr nem gyönyörködik egyszerű tapasztalataimban, akkor nem untatom velük többé a testvéreket. Az elkövetkező hetekben azt kértem, hogy az Úr adjon útmutatást ezen a területen. Egy meghallgatott prédikáció szerint minden kis dolgot az Úrral tegyünk. Azt, hogy Istennek a kis dolgokra is nagy gondja van, azzal a történettel bizonyította, amikor Isten egy prófétatanítvány részére felhozta a vízbe esett fejszét a felszínre (2 Kir 6:1-7). E gondolat alapján meggyőződtem, hogy Istennek tetsző, ha ilyen egyszerű dolgokban is Rá támaszkodom. Az illetőre továbbra sem nehezteltem, azt tettem a későbbiekben is, amire az Úr indított. Pár alkalommal később ismét összetalálkoztam „kritikusommal”. Azon tűnődtem, mondjak-e bizonyságot a gyülekezetben vagy sem. Végül úgy döntöttem, elmondom, amit Isten a szívemre helyez, legfeljebb újból megszól. Elmondtam a tapasztalatokat és a kijelentéseket. Az alkalom végén odajött hozzám az illető és annyit mondott, tetszettek neki a bizonyságaim, és ezek által egy új dolgot is megértett a Bibliából, amivel eddig nem tudott mit kezdeni.

A volt budapesti munkahelyemen nyáron be volt kapcsolva a klíma. Egyik nap, amikor megérkeztem, már nyitva volt a mellettem levő ablak. Leültem a helyemre és tettem a dolgomat. Aznap délután az egyik előttem levő sorban ülő kolléga, úgy éreztem, hogy kicsit számonkérő hangon, megkérdezte tőlem:
 - Meg tudnád mondani, mi a logika abban, hogy a működő klíma mellett nyitva van az ablak?
- Nem tudom – feleltem –, de nem én nyitottam ki. Mikor bejöttem, már nyitva volt, de ha akarod, becsukhatom.
Megjegyzem, hogy ez a munkatársunk már többször kifejezte nemtetszését, amikor valaki a működő klíma mellett az ablakot huzamosabban nyitva tartotta. Ilyenkor a levegő egyenesen az ő hátára ment, és utána valószínűleg megfájdult a dereka. Ezután minden alkalommal megpróbáltam a javát keresni. Amikor kinyitottam az ablakot, vagy láttam, hogy nyitva van, kikértem a véleményét. Egy idő után arra lettem figyelmes, hogy különleges figyelemmel és szeretettel fordul hozzám. Bármikor találkoztunk, örömmel beszélgetett velem.

Egy alkalommal egy hittestvéremmel beszélgettem.
– Nyugodtan mondd el a negatív tulajdonságaimat, amit észrevettél! Megszívlelem majd, ha pedig kell, igyekszem változtatni rajta.
– Mondok párat, hogy kapj egy kis negatív visszajelzést is! – majd felvázolt pár dolgot, amit furcsállt az életemben.
Elmondtam neki válaszként, hogy miért úgy teszem, ahogy teszem. Pár óra múlva arra kaptam indíttatást, hogy imádkozzunk együtt. Azt éreztem, Isten meg akarja őt áldani. A testvér beleegyezett és imádkoztunk. Teljes szívemből megáldottam őt, és az Isten szeretetét éreztem felé. Másnap a buszon az eseményekről gondolkodva értettem meg, hogy este nem én voltam, aki szerettem azt a hittestvért, hanem Krisztus. Én nem tudok magamtól olyan embert teljes szívemből megáldani, aki pár órával korábban „beolvasott” nekem. Jézus szívében viszont túláradó szeretet van, minden egyes ember felé, akár a kedvére tesz, akár nem. Ő nem csak a hívőkért halt meg, hanem az egész világ bűnéért (1 Jn 2:2), továbbá már akkor szeretett minket, amikor még bűnben éltünk (Róma 5:8).


Tanulságok számomra a történetből:
    1. Isten véleménye legyen fontosabb az emberek véleményénél. Akkor is az Ő vezetését kövessem, ha más a helyzetet lényegtelennek tartja.
    2. A vízen úszó fejsze története alapján helyes minden kis dolgot Istennel tenni.
    3. Nem kell feltétlen megvédenem az álláspontomat. Krisztus nem szólt vissza, hanem „hanem rábízta ezt arra, aki igazságosan ítél” (1 Pt 2:23b).
    4. Akkor vagyok békességteremtő (Mt 5:9), ha kegyelmezek annak is, aki a káromra tesz.
    5. Vannak emberek, akik értékelni tudják, ha szelídek vagyunk irántuk.
    6. Arról tudhatjuk meg, hogy az igazságból valók vagyunk, ha nem szájjal és szóval, hanem cselekedettel és valósággal szeretünk. (1 Jn 3:18-19)

Budapest 2018,

B. Sz.