2020 márciusának korlátozó intézkedései mindenki számára emlékezetesek maradtak. Március első hetében a nővérem többször mondta, hogy szeretne hazautazni egy időre. Pár nap múlva egyik pillanatról a másikra hirtelen bezárták a termet, ahol dolgoztam, így a munkát otthonról kellett folytatnom. A munkahelyen már korábban jeleztem, hogy márciusban egy hétre hazautaznék, de a világban történt események megnehezítették a közlekedést. Ahányszor csak végiggondoltam a dolgokat, abban volt békém, hogy hazamenjek Szerbiába. Megerősítő jelként annyit kértem, hogy a főnököm engedje meg, hogy Szerbiából dolgozzak, ameddig nem rendeződik a helyzet. Végül, a körülményekre tekintettel, megengedte.
Nővéremnek sikerült vasárnap reggelre egy telekocsiban helyet foglalni számunkra, a kutyája is velünk tartott. Mivel több utast és csomagot fel kellett venni, így körülbelül 11 óra lett, mire hazafelé vettük az irányt. A cél az volt, hogy következő nap délelőttjére öt országon keresztül utazva Magyarországra érjünk. Útközben hallgattuk a rádióban a fejleményeket, amelyek szinte 3-4 óránként változtak. A szerb kormány semmilyen komolyabb járványügyi óvintézkedést nem tett, így gondoltam, hogy sima ügy lesz a belépés. Egész végig az a gondolat volt bennem, hogy csak Magyarországra jussunk el valahogy, a többi már alakul.
Körülbelül félúton, minden előrejelzés nélkül, azt a hírt kaptuk, hogy Szerbia lezárta határait. Nem örültem a hírnek, de tudtam, hogy tovább kell menni. Útközben csak Németországban állítottak meg a rendőrök, és rekordidő alatt Magyarországra értünk. Időközben egy Facebook-csoport bejegyzéseit olvasgattam, ahol a tagok az aznapi szerbiai határátlépéses tapasztalataikat osztották meg egymással. Azt mondták, hogy szerb okmánnyal be lehet lépni, viszont a többi információ eltérő volt, így nem tudtuk pontosan, mire számítsunk.
Öcsémmel a megbeszéltek szerint az albérletüknél találkoztunk. Következő lépésként nővérem elvitte a kutyáját az állatorvoshoz, hogy megszerezzék a határátlépéshez szükséges papírokat. Fivéremmel egy áldásos beszélgetésünk volt, és miután megérkezett a nővérem, elindultunk a magyar-szerb határ felé. A határbusz sofőre emlékeztetett minket, hogy lezárták a határt. Miután este 9 óra körül megérkeztünk az állomásra, elgyalogoltunk a határátkelőhöz. A magyar oldalon gyorsan átjutottunk, a szerb határon viszont legalább egy 50 emberből álló csoport állt. Mint kiderült, órák óta ott álltak, és nem történt semmi. Voltak ott fizikai munkások, akik elmondták, hogy a határzár olyan hirtelen történt, hogy a megszokott módon reggel átmentek Magyarországra dolgozni, visszafelé azonban már le volt zárva a határ. Egy óra alatt egy embert engedtek tovább, a tömeg nőtt és nőtt. Számításaim szerint így reggelig se fogunk hazajutni.
Este volt már, hűvös lett, fáradtak voltunk és feszültek. Nem volt békém abban, hogy ott maradjak Londonban, és mivel a békesség követésére szólít fel minket a Biblia (Zsoltár 34:15), úgy láttam, Isten akaratában járok. Egyszerre arra kaptam indíttatást, hogy kezdjem el Istent dicsőíteni magamban. Ennek engedelmeskedtem, és pár perc elteltével már nyugodtabb lettem. Körülbelül 10-15 perc dicsőítés után annyit láttam, hogy új határellenőrök jöttek, elhívtak öt személyt, majd távoztak. A tömeg nagy lelkesen elkezdett mozgolódni. Mi is sorba álltunk, és ekkor abbahagytam a dicsőítést, mivel fontosabbnak tartottam a sorra figyelni. Ezt húsz perc további ácsorgás követte, minden történés nélkül. Újból elkezdtem Istent dicsőíteni, majd további tíz perc után ismét megindultak a dolgok.
Az a tanács terjedt, érdemes azt mondani, hogy Magyarországról jöttél, mert akkor jobban jársz. Elhatároztam, ha rákérdeznek, nem fogok hazudni, elmondom, hogy Angliából jöttem. Mielőtt sorra kerültünk, arra kaptam indíttatást, hogy engedjem előre a nővéremet. Miután ezt megtettem, megkérdezték a nevemet, elkérték a személyigazolványomat. A határőr, anélkül, hogy rákérdezett volna, beírta, hogy Magyarországon voltam, majd kiadta a két hétre, otthonra szóló karanténpapírt. Ennek nagyon örültem, mivel ez relatív enyhe körülménynek számított.
Szüleim már ott vártak a határ másik oldalán minket. A hazafelé vezető úton hálát adtam Istennek, hogy sikeresen átvitt minket az akadályokon, és épségben hazavezetett.
"Mert az Úr szava igaz, és minden cselekedete hűséges." (Zsoltár 33:4)
Tanulságok számomra a történetből:
1. Ha Isten indított valamire, akkor segíteni is fog azt véghezvinni.
2. Ha nem hallgatok az indíttatásra, hogy a nővéremet engedjem, magam elé, akkor lehet, rosszabbul járok.
3. Fontos, hogy a békességet kövessem a körülmények ellenére is. Esetemben ez a bizonytalanság volt az utammal kapcsolatban.
4. Ha nem is rögtön, de Isten dicsőítése után az események változni kezdtek.
Palics, 2020 márciusa
Megjegyzések
Megjegyzés küldése