Földi életünk egyik fő célja a szentté váláshoz vezető út megtalálása, és a rajta való állhatatos futás a cél felé. Ez az út mindenki számára személyre szabott, és Jézust szívünkbe fogadva láthatóvá válik számunkra az út.
„Jézus azt mondta: Én vagyok az út, az igazság és az élet, senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam.”
(Ján 14:6)
„Testvéreim, én nem gondolom magamról hogy már elértem, de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalomért.”
(Fil 3: 13-14)
A lényeg, hogy Jézus Krisztus felkínálja nekünk az erőt, hogy olyanok legyünk, amilyennek Ő szeretne látni minket. Krisztus erejéből hajt ki a „szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtagadás.” (Galata 5:22-23)
Megtérésem idején tanulmányaim utolsó szakaszában voltam, de ezekkel a jellemvonásokkal nem igazán rendelkeztem. Isten viszont megtanította nekem a tanuláson keresztül, és kiformálta bennem a Lélek gyümölcseit. Dicsőség Neki!
Az egyik tárgyam a villamosságtan volt, nagyon nehéznek ígérkezett, de belevágtam. Isten jóindulatáról tanúskodik ez az igevers:
„Sokkal jobban van dolga kettőnek, hogy nem az egynek…”
(Préd 4:9)
mert már az első órától kezdve egy ismerős kollégával egymást lelkesítve vettünk részt az órákon, habár a tudásunk nagyon hiányos volt. Amikor bejelentették a felmérő időpontját, segítségért kellett folyamodnom.
"Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban"
(Zsolt 46:2)
Isten szeretete úgy vált nyilvánvalóvá ebben a helyzetben, hogy a segítséget egy kedves barátomban, „imatestvéremben” találtam meg, aki ugyancsak a főiskola hallgatója volt. Nagyon hálás vagyok neki, mert bármikor fordulhattam hozzá, mindig segített. Nagyon alázatos és szelíd volt, csakis Jézusnak adott dicsőséget és Neki tulajdonította a segítségnyújtást. Együtt tanultunk és imádkoztunk, másnap pedig átadtam a kollégának a megszerzett tudást, és így készültünk tovább a megmérettetésig. Meg is lett az eredménye a tanulásnak, az imáknak, kiváló eredménnyel sikerült a felmérő. Így volt ez a második alkalommal is, teljesültek a vizsgafeltételek.
Itt viszont részemről megszakadt a hűség Isten iránt. Mivel a két kollokvium kiváló eredménye elegendő pontszámot biztosított egy „átmenő” jegyhez, függetlenül a vizsga eredményétől, elbíztam magam. Nem tanultam, nem imádkoztam, hátradőltem, mint aki jól végezte dolgát... Meg is lett az „eredménye”…
A vizsga nagyon gyengén sikerült, ezért a tanár kihívott a táblához, hogy oldjak meg egy egyszerű feladatot. Nem tudtam megoldani. A tanár felháborodott, és meggyanúsított, hogy a korábbiakban biztosan puskáztam, ezért lettek olyan jók az előző eredményeim. Eltanácsolt, és azt mondta, próbáljam meg ismét. Nagyon szégyelltem magam, fájt a megjegyzése. Őszintén bevallottam mindezt a barátomnak, aki egyből rávilágított Isten leckéjére a történtekben. Elpártoltam Tőle és nem voltam hűséges a végsőkig. Ezután megaláztam magam és megvallottam hűtlenségemet Jézusnak, majd újult erővel kezdtem tanulni.
„Újra irgalmas lesz hozzánk, eltapossa bűneinket, a tenger mélyére dobja minden vétkünket!”
(Mik 7:19)
Dicséret és hála Istennek, a következő alkalommal már jó eredményt értem el! Elérkeztem az utolsó próbatételhez, csupán a vizsga állt előttem. De képtelen voltam hittel befogadni Isten igéjét, a félelmeim kezdtek elhatalmasodni rajtam. Féltem a múltkori kudarc ismétlődésétől. Segítségért fordultam Jézushoz és imáimban a problémákat úgy írtam le, a felettem összecsapni készülő, torlódó hullámokat. A vizsga előtti napon érkezett a segítség. Gondolataimban szólt hozzám az Úr, és intett, hogy keressem ki azt a részt, amikor Jézus Krisztus parancsol a vizeknek:
„Történt egy napon, hogy Jézus tanítványaival együtt hajóra szállt, és így szólt hozzájuk: ”Menjünk át a tó túlsó partjára!” El is indultak, Miközben hajóztak, ő elaludt. Ekkor szélvihar csapott le a tóra, és a hajó kezdett vízzel megtelni, úgyhogy veszélyben forogtak. Ekkor odamentek hozzá, felébresztették, és így szóltak: „Mester, Mester, elveszünk!” Ő pedig felkelt, ráparancsolt a hullámokra, mire azok lecsillapodtak, és csendesség lett. Aztán ezt kérdezte tőlük: „Hol van a ti hitetek?”… ”
(Lukács 8:22-25)
Az ige alapján teljes erőmből és teljes szívemből megvallottam, hogy az Úr az én hullámaimnak is tud parancsolni.
Vizsga előtt bementem a tanárhoz konzultációra. Megnyugtatott, hogy jól sikerült a vizsga írásbeli része, de minek írja be a 9-est, ha lehet 10-es is? Így lett egy kis időm tovább készülni és imádkozni. „Jézus segíts! Elveszek” – fohászkodtam magamban.
- Szóval kolléga, magánál a 10-es osztályzatért folyik a harc, így van?
Egy belső hang késztetett, hogy ezt válaszoljam:
- De Tanár úr… nekem elég lesz a 9-es jegy is… - rebegtem.
Mélyen a szemembe nézett:
- Tehát azt mondja, hogy maga megelégszik a 9-sel is? Pedig egy közepes írásbeli vizsgával könnyedén lehetne 10-es! Hát, rendben! Hozza a leckekönyvét!
Alig tudtam elfojtani egy mosolyt. Tudniillik, ha nem sikerül a szóbeli, akkor az írásbeli eredményei is elvesznek. Így azonban meglett, és sosem fogom elfelejteni, mindig hálát adok Istennek, valahányszor ez az eset az eszembe jut.
Mit tanultam mindebből? Hogy hűségesnek kell lennünk Istenhez, és a végsőkig ki kell tartanunk mellette, mert könnyedén lehetünk elsőkből utolsók…
„Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik.”
(Máté 23:12)
Szabadka, 2019.02.25.
Tóth Dániel