Tapasztalatok Istennel

„Mert annyira vak vagy, hogy ha Én nem nyitom fel a szemed, akkor még azt sem látod meg, ha három méterre tőled az úton egy oltári nagy kam ion fekszik előtted keresztben!” válaszolta a Vagyok. Meredten néztük a tőlünk három méterre lévő, oldalán fekvő kamiont, a keréksorait, a kamion és köztünk álló fehér kis Suzuki hátsó lámpáit, aztán nevetőgörcsöt kaptunk, majd sírtunk. Először azon, hogy túléltük. Aztán azon, hogy mennyire hülyék, vakok és semmik vagyunk. Aztán azon, hogy Isten milyen hatalmas. Utána rádöbbentünk, hogy Isten válaszolt a kérdésünkre, méghozzá egy olyan módon, hogy soha de soha ne felejtsük el többé sem a kérdésünket, sem az Ő válaszát. És aztán megint nevettünk, azon, hogy a rendőr valószínűleg megállapította, hogy két elmebeteggel van dolga. „Még jó, hogy itt vagy velem, különben nem hinném el, hogy ez megtörtént, azt gondolnám, megőrültem.” mondtam Zsuzsának. „Én sem hinném, hogy ez valóság, ha egyedül lennék.” felelte Zsuzsa. Ekkor a rendőr odajött mellénk

      2018 nyarán kaptam egy gondolatot Istentől, amely azóta is hatással van az életemre. A fizikai világ működéséhez kapcsolódóan mélyebben megértettem egy fontos lelki törvényszerűséget. Otthon, Palicson, a szobámban ültem, és zajokat hallottam a tó felől. Körülbelül másfél kilométer távolságra lakunk tőle, így a hangosabb események zaja elér hozzánk. A hangok alapján valamilyen vízi verseny lehetett. Kinéztem az ablakon, és láttam, ahogy a szél fújja a fák leveleit. Akkor eszembe jutott az ige: “A szél arra fúj, amerre akar; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hova megy. ” (Jn 3:8) Ahogy behelyettesítettem Isten Lelkét a szél helyére, akkor értettem meg ezt az összefüggést .     A tavunkon két híres sport klub működik, az evezős és a vitorlás. A keresztényeket is e két csoportba lehet besorolni, az evezősökhöz és a vitorlásokhoz. Az evezős minden csapás után siklik a vízen pár métert, majd elkezd lassulni. Ismét húz egyet, aztán ismét lassul. Ez az első csoport olya

    2009 és 2014 között – havonta többször – eljártunk a barátaimmal pingpongozni. A teremben, ahol játszottunk, két asztal volt, és mivel összeszokott csapatunk három tagból állt, ezért mindig hívni kellett egy negyediket, hogy egyszerre két asztalon játszhassunk. Erre az alkalomra egy volt középiskolás osztálytársamat választottam, aki sajnos lemondta a részvételt. Mivel az üzenetét a meccs reggelén olvastam el, nem tudtam másik játékost hívni. A főiskola folyosóján a barátommal arról beszélgettünk, mitévők legyünk. - T. D. barátom lemondta a pingpongot! – közöltem a rosszhírt. - Van más, akit hívni tudsz? - kérdezte a barátom. - Nem. Többeket is megkérdeztem, de nem érnek rá. - feleltem.     Miközben beszélgettünk, a folyosón jártak-keltek körülöttünk az emberek. Egyszerre csak így szólt a barátom: - Hívjuk el őt! – mutatott valakire – párszor láttam már az évfolyamon. – Szóba elegyedtünk vele, majd elhívtuk játszani.     A fiú ott volt a megbeszélt időre. A helyszínen el