A kamion és a vakság

„Mert annyira vak vagy, hogy ha Én nem nyitom fel a szemed, akkor még azt sem látod meg, ha három méterre tőled az úton egy oltári nagy kamion fekszik előtted keresztben!” válaszolta a Vagyok.

Meredten néztük a tőlünk három méterre lévő, oldalán fekvő kamiont, a keréksorait, a kamion és köztünk álló fehér kis Suzuki hátsó lámpáit, aztán nevetőgörcsöt kaptunk, majd sírtunk. Először azon, hogy túléltük. Aztán azon, hogy mennyire hülyék, vakok és semmik vagyunk. Aztán azon, hogy Isten milyen hatalmas. Utána rádöbbentünk, hogy Isten válaszolt a kérdésünkre, méghozzá egy olyan módon, hogy soha de soha ne felejtsük el többé sem a kérdésünket, sem az Ő válaszát. És aztán megint nevettünk, azon, hogy a rendőr valószínűleg megállapította, hogy két elmebeteggel van dolga.

„Még jó, hogy itt vagy velem, különben nem hinném el, hogy ez megtörtént, azt gondolnám, megőrültem.” mondtam Zsuzsának. „Én sem hinném, hogy ez valóság, ha egyedül lennék.” felelte Zsuzsa. Ekkor a rendőr odajött mellénk, intett a kezével, lassan kikerültük balról a hatalmas, felfordult kamiont, és folytattunk az utunkat Marosvásárhely felé. Mögöttünk hosszú autósor kígyózott, lassan araszoltunk, ahogy elhagytuk a baleset helyszínét. Innentől legalább egy óra hosszáig egyikünk sem szólt a másikhoz, mindketten Istennel beszéltünk.

A balesetet megelőzően csodálatosan könnyű utazásunk volt. Napfelkeltekor indultunk, és ahogyan a fény áradt szét a tájon, a nap őszi sugarai meleg pasztell színekkel festették be a körülöttünk lévő világot. A fák lenyűgözően változatos színekkel simogatták a tekintetünket, a bágyadt zöld színűektől a harsogóan vörös levélkoronákig leírhatatlan színkavalkáddal örvendeztették meg a szívünket. Nagy örömmel, izgalommal és lelkesedéssel ültünk Zsuzsával az autóban. Már legalább hat órája vezettem, de egyikünk sem volt fáradt, sőt kifejezetten éberek és lelkesek voltunk. Zsuzsa az út elejétől kezdődően lassan, hangosan olvasta fel a Bibliát, egy-egy résznél meg-megálltunk, és elemezgettük, ízlelgettük, emésztgettük a gondolatokat, amiket Isten adott nekünk. Egyszerűen csak élveztük Isten Igéjének olvasását, egymás társaságát, a gyönyörű őszi tájat. Mindketten már jó néhányszor kiolvastuk az Igét életünk során, és bár mindig találtunk benne olyan részeket, szövegeket, melyek újak voltak számunkra, de voltak olyan igerészek, amelyekről úgy gondoltuk, hogy kívülről tudjuk.

Azért indultunk el erre a vidéki konferenciára, mert kérdések voltak a szívünkben, Istennel, a vallással, az egyházzal, saját magunkkal, és egyszerűen mindennel kapcsolatban. Nekem valahogy felfordult az egész világom, minden, amit az utóbbi tizenegynehány évben gondoltam Istenről, az egyházról, a szeretetről, a Bibliáról, magamról, a barátságról, minden megrendült alapjaiban. Teljesen össze voltam zavarodva, és válaszokat kerestem. Tudtam, hogy valahol nagyon eltévedtem. Mivel az egyik nagy kérdésem az egyházzal volt kapcsolatos, így a Jelenések könyvét, a hét gyülekezetet olvasgattuk, szemezgettük.

Lassan közeledtünk Marosvásárhely felé. Enyhe lankás hegyoldalon kanyargott az út felfelé, a mi oldalunkon két sávban, kaptatósáv a lassabb autóknak, míg a belső sávon a nagyobb sebességű kocsik haladtak, köztük magam is. Nem volt nagy forgalom, délután kettő körül járt az idő. Az ég finom, szelíd kék volt, határozatlan szélű fehér felhőkkel megfestve, békességesnek és csendesnek tűnt minden, nyugalom töltött el minket a szívünkben dúló kérdésözön, kétségek és vihar ellenére.

Zsuzsa a Jelenések 3. könyvét olvasta, a filadelfiai gyülekezetről: „Íme, odaadok egyeseket a sátán zsinagógájából, akik zsidóknak mondják magukat, holott nem azok, hanem hazudnak; íme, megteszem, hogy eljöjjenek és lábadhoz boruljanak, és megtudják, hogy szeretlek téged. (Jelenések könyve 3.9.)”. „Légy szíves, olvasd el még egyszer, ezt én nem vettem észre, hogy ez oda van írva, pedig nagyon sokszor olvastam ezt, meg prédikáltak is róla, tényleg ez van odaírva ezekről a sátán zsinagógája izékről?” kiáltottam fel. Zsuzsa lassan, tagoltan elolvasta, újra és újra az igerészt. „Ezt én sem láttam eddig.” válaszolta. „Tudod ezt mit jelent? Hogy az egyházban vannak nem keresztények, akik azt hazudják, hogy keresztények… Tudatosan csinálják. Szerinted nem ezt jelenti?” „De, szerintem is ezt jelenti…” válaszolta Zsuzsa. Hirtelen ezzel az egy igerésszel a kérdéseink nagyon nagy hányadára választ kaptunk.
„Istenem, hogy nem láttam én ezt eddig?” kiáltottam fel.

Ebben a pillanatban egy rendőrt láttam meg balról, aki integetett, hogy álljunk meg. Szemben láttuk a tiszta, gyönyörű tájat, a napsütést, a kétsávos utat, előttünk nem volt egyetlen autó sem, tökéletes látási viszonyok, kissé messzebb, száz-százötven méterre már balra ívelt az út, szemben pedig a hegyek ködlöttek.

A rendőrt látván minden fennköltségünk elszállt, visszazuhantunk a természeti valóságba, „Nem mentünk gyorsan, hiszen a GPS sem mondta… Mi baja lehet?” kapkodtam idegesen, már nyúltam az irataimat elővenni. „Nem tudom, nem mentünk gyorsan szerintem sem.” felelte Zsuzsa. Letekertem az ablakot, nyújtottam az irataimat a rendőrnek, aki furán nézett rám, intett, hogy maradjak, ne induljak el, és hogy húzzam fel az ablakot. Miközben pakoltam el az irataim, Zsuzsa hátra fordult, és azt mondta „Te, a mögöttünk lévő autókat is sorban megállítja..”.

Visszafordult, néztünk ki a szélvédőn. A mi két sávunkban nem volt semmi, üres volt. „Nézd, szemben viszont elég nagy forgalom van. Sorra jönnek a kamionok, autók…” mondta Zsuzsa. „Ja, biztos valami baleset volt, csak nem látjuk, szerintem a kanyaron túl lehetett, és most elterelés van, meg kell várnunk, hogy ezek eljöjjenek, a rendőr majd tovább enged…”, állapítottam meg bölcsen, miközben néztem ki előre a fejemből. Ekkor mintha egy barna függöny ereszkedett volna lassan a szemem elé, ami aztán hirtelen eltűnt és nagyon lassan azt mondtam „Te.. Zsuzsa … a … baleset … itt … van… Látod?” Zsuzsa is meredten nézett, és nagyon lassan válaszolt: „Aham… azt hiszem igen… Most már látom…” . És akkor megláttuk. Közvetlenül előttünk egy fehér Suzuki állt, egy rendőrautó. Ebbe majdnem belerohantunk, ötven centire lehettünk a hátsó ütközőjétől. A Suzuki előtt pedig egy hatalmas kamion állt keresztben az úton, elfoglalva azt a két sávot, amely felfelé haladt a hegyoldalon. Eddig a pillanatig a kamiont egyikünk sem látta.

Ez volt a válasz. Őszintén megkérdeztünk Istent: „ISTENEM HOGY NEM LÁTTAM ÉN EZT EDDIG?” És Isten az őszinte kérdésekre válaszol: „Mert annyira vak vagy, hogy ha Én nem nyitom fel a szemed, akkor még azt sem látod meg, ha három méterre tőled egy oltári nagy kamion fekszik előtted keresztben!”.

Megértettük, hogy azt látjuk meg Isten Igéjéből, amit Isten kinyilatkoztat a Szent Szellem által; mert a Szent Szellem mindent megvizsgál, még Isten mélységeit is. Mert ki ismerheti meg az emberek közül azt, ami az emberben van? Egyedül az emberi lélek, amely benne lakik. Ugyanígy azt sem ismerheti senki, ami Istenben van, csak Isten Szent Szelleme. (1. Korinthus 2. 10-11.). Egyúttal azt is megmutatta Isten, hogy az életem, a szemem, minden az Ő kezében van. Ha nincs az a rendőr, belerohanunk a Suzukiba, a kamionba, olyan vakon, mint egy denevér nappal.

Mihalik Angelika
2015