2016 novemberében a Műegyetem Tudományos Diákköri konferenciájára (TDK) jelentkeztem. Már a munka leadásával is voltak izgalmaim, amit itt most nem részletezek. A prezentációt megelőző napon annyit vettem észre, hogy a laptoptöltőm időnként kikapcsolt. Másnap, mivel több résztvevő is volt előttem, úgy gondoltam, nem lesz probléma, ha nem a szekció elején, hanem csak az előadásom előtt egy-másfél órával érkezem. Egy kedves barátom elkísért, és leültünk hallgatni a prezentálókat. Úgy terveztem, saját gépemet használom majd az előadás során, mivel eddig mindig megbízhatónak bizonyult. Mikor rám került a sor, lementem a közönség elé, és megpróbáltam előkészíteni a prezentációt. A vetítőt VGA-porton keresztül rákötöttem a laptopra, de az nem akart csatlakozni. B tervként megpróbálkoztam másfajta számítógép-beállításokkal, de azok is kudarcba fulladtak. Mivel pár évvel korábban már más helyszínen, más gépéről tartottam online prezentációt, ezért C tervként, az ottani gépen, megpróbáltam ezt megvalósítani. Az oldalhoz tudtam ugyan csatlakozni, de nem jött elő a saját prezentációm. Gondoltam, nem baj, jöjjön a D terv. A telefonomon is rajta volt az anyag, megpróbáltam az ottani gépre átmásolni. A számítógép több próbálkozás után sem akarta felismerni a telefonomat. A zsűritől bocsánatot kértem a fennakadásokért. Annyi mondtak, nincs gond, utolsónak is prezentálhatok, addig pedig készüljek elő. Mint egy csatát vesztett katona, visszaültem a helyemre, és próbáltam végiggondolni az Úrral a helyzetemet. Pontos emlékeim voltak arról, hogy pár napja a nagytakarítás közben kivettem a flash memóriát a táskámból. A barátomnál csak egy bizonytalan működésű pendrive volt. Úgy éreztem, csatát vesztettem.
Ahogy a táskámban bányásztam, találtam egy másik pendrive-ot. Később eszembe jutott, hogy valakinek segítettem pár napja, azután pedig benne “felejtettem”. Leghátul a teremben voltak konnektorok, így átültem az utolsó sorba. Azért imádkoztam, hogy működjön a laptoptöltőm. Végül sikerült úgy pozícionálni, hogy töltsön. Gyorsan áthúztam a prezentációmat, majd vártam a soromat. Amikor az utolsó előadót szólították, lementem.
- Most nem maga jön. - mondta egy zsűritag - Maga az utolsó utáni prezentáló.
- Elnézést kérek! - válaszoltam zavartan.
- Nem baj, ha már itt van, akkor felcserélhetjük a sorrendet! - javasolta a többieknek, amiben együttesen megegyeztek.
Végül előadtam a munkámat, és az Úr kegyelméből még helyezést is értem el. Bár a nagy vágyam, hogy tovább jussak az OTDK-ra nem teljesült, de Isten ebben a helyzetben is hűséges volt hozzám.
Megjegyzem, hogy pár nap múlva egy másik munkával prezentáltam a Vajdasági Tudományos Diákköri Konferencián (VMTDK), ahol a Mindenható kegyelméből minden gördülékenyen ment.
Tanulságok számomra a történetből:
1. Akkor is érdemes kitartani és bizakodni az Úr hűségében, ha látszólag minden veszve van. Isten akkor is meg tudja mutatni dicsőségét, ha minden látható körülmény ez ellen játszik. Azt írja Isten hűségéről a Szentírás: Ha hűtlenek vagyunk, ő hű marad, mert ő magát meg nem tagadhatja. (2Tim 2:13 RÚF)
2. A nehéz helyzetekben is alázatosnak kell maradnom, és ne engedjem be a kétségbeesést és a keserűséget a szívembe.
3. A szekció legelején ott kell lennem, hogy előre kipróbálhassam a technikát.
Budapest, 2016.11.17
Bessenyei Szilárd