„fölvévén a hitnek pajzsát…” (Ef 6:16)
Feladtuk az összes papírt, ami lányunk kollégiumi felvételéhez és ösztöndíjához szükséges volt. Több napba telt, mire minden iratot a munkahelyi bérügyi osztályról, az adóhivataltól stb. sikerült beszerezni. 9-e a beérkezési határidő, a későn érkező kérelmeket már nem bírálják el. Postán adtam fel az egész paksamétát ajánlva, elsőbbségivel, Isten kegyelmére bízva az ügyet. 16-ára ígértek választ a neten, vagyis a négy napig tartó munkaszünet kezdetére. Délután fél ötkor kapott Emőke egy kétsoros értesítést: Kérelmed nem érkezett be. Ha mégis feladtad, kérj felvilágosítást munkaidőben ezen a telefonszámon!
Nem akartunk hinni a szemünknek. Három nap alatt nem érkezett volna meg a jelentkezés, elsőbbségi jelöléssel?! Ez valami rossz, szinte ördögi tréfa! Fogjunk neki máris albérletet keresni? Hiszen a kollégiumi ellátás kifizetése is nagy hitpróba elé állít minket! Kihez forduljunk? Hívjuk a postát, reklamáljunk? Magyarázkodjunk a bíráló bizottság előtt? Az összes nyomtatvány újbóli beszerzése legalább 2-3 napot igénybe venne. De hiába küldenénk be ismét, a határidő lejárt. Éreztem, ahogy a kétségbeesés hullámai ostromolni kezdenek bennünket: az öröm, amelyet a négy együtt eltöltendő nap ígért, szertefoszlani látszott. De nem akartam átengedni a családot a kétségbeesésnek. Eszembe jutott az ige: „Semmi felől ne aggódjatok, hanem imádságotokban és könyörgésetekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat Isten előtt, és az Istennek békessége, mely minden értelmet felülhalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Jézus Krisztusban.” (Fil 4:6-7) Letérdeltünk imádkozni és Atyánk elé tártuk a helyzetet: békességet kértünk félelem helyett. Ima után már csaknem azon aggódtam, hogy miért is nem aggódok, pedig emberileg nézve ugyancsak indokolt lenne…
Nem mondom, hogy a négy nap során nem próbált a félelem erőt venni rajtam, rajtunk. De végiggondoltuk a helyzetet: mindent megtettünk, amit emberi ésszel és erővel meg lehetett tenni – nincs más dolgunk, mint várni és bízni mindenható Atyánk kegyelmében. Többször is határozottan éreztem, ez egy próba – fogalmam sem volt, hogyan, de tudtam, Isten meg fogja oldani (vagy már megoldotta). Vártunk és reménykedtünk, és nem engedtem szívem békességét és örömét elvenni. Valahányszor jött a félelem, igék jutottak eszembe: „Jó várni és megadással lenni az Úr szabadításáig.” (Jer sir 3:26) Várni türelemmel… Sokszor ez a legnehezebb – de megtapasztaltam, hogy ez jó dolog! „Kinek szíve reád támaszkodik, megőrzöd azt teljes békében, mivel te benned bízik.” (Ésa 26:3) Ha Atyánk szeret minket, nem hagy cserben. Milyen érzés lehet neki, ha hallja kérésünket, de közben látja szívünkben a kétségeket és arcunkon a szorongást, szomorúságot? Nem akartam aggodalmaskodni!
21-e hajnalán napkeltekor ébredtem, és még emlékszem az első felbukkanó gondolatra: Ma van az a nap, amikor félni kellene… Felrémlett bennem, hogy nyolckor el kell kezdenünk a vég nélküli telefonálást, intézkedést… Hát nem, azért sem… Kinyitottam a Bibliát: „Mivelhogy ragaszkodik hozzám, megszabadítom őt, mert ismeri az én nevemet! Segítségül hív engem, ezért meghallgatom őt; vele vagyok háborúságában: megmentem és megdicsőítem őt.” (Zsolt 91:14-15) Mosolyogva becsuktam a Könyvet és nem is vettem észre, de hálával szívemben elaludtam egy kicsit. Amikor ismét kinyitottam a szemem, a férjem állt az ágy mellett és csak ennyit mondott: Gyere! Még korán volt, hivatali idő előtt, semmiféle intézkedést nem tudtunk elkezdeni. Az üzenet, amit ekkor a számítógépen olvastunk, a felvételi kérelem pozitív elbírálásáról és a további teendőkről szólt. Megöleltük egymást, és Sanyi megkérdezte: Honnan tudtad? Én csak annyit tudtam, hogy Isten jó. Késő délután kiderült, a hiba – különös módon – a számítógépes rendszerben keletkezett, rossz üzenetet küldött az érintetteknek. Négynapi boldogtalan feszültség egy hiba miatt… – ehelyett átélhettük: „Aki figyel az igére, jót nyer; aki bízik az Úrban, ó, mily boldog az!” (Péld 16:20)
(2013 ősze)
Barati Lilla