Egy bibliai konferencián vettünk részt, amikor péntek délután valahogy elnéztem a lépcsőfokot és ráestem a lábfejemre. Iszonyú fájdalom hasított belém, és bár igyekeztem barátomra mosolyogni, aki épp szembejött velem a balesetkor, mégis alig bírtam visszacsoszogni a szobámba. Esés közben a legelső gondolatom az volt: lehetetlen, hogy ezek után vasárnap este futni fogok. Amikor felértem, azon gondolkodtam, hogy – emberi számítások szerint – milyen hosszadalmas procedúra elé nézek: rossz esetben röntgen, esetleg gipsz, de minimum egy hetes fájdalom és sántikálás. Azonnal dagadni kezdett. Sóhajtva kinyitottam a Bibliámat: „Sok baja van az igaznak, de valamennyiből kimenti az Úr. Megőrzi minden csontját, egy sem töretik meg azokból.” (Zsolt 34:20-21) Nos, akkor a röntgen kérdése már megoldódott… de a gyógyulás egyelőre még csak vágyaimban élt. Drága szobatársnőmmel imádkoztunk, és reménykedtem, hogy minden jóra fordul. A fájdalom ennek ellenére egyre rosszabb lett, az esti előadásra már erősen sántítva jutottam le, közben pedig vizes ruhával borogattam.
Kedves jamaicai barátunk, Howard észrevette a bajt, és felajánlotta, szívesen imádkoznak értem. Alig volt időm gondolkodni, máris ott ültem középen, ők pedig könyörögni kezdtek. Nagyon nehéz teljesen őszintének lennem. De megpróbálom. Éreztem a testvéreimből áradó nyugodt erőt, békességet, hitet – tudtam, hogy nem rajtuk múlik, ha mégsem történik semmi. Attól féltem a legjobban, bennem van valami akadály, ami meggátolja az isteni erő működését. És ez pár pillanatig rettenetes érzés volt: most majd világosan kiderül, mustármagnyi hitem sincs! Mezítelennek és végtelenül kicsinek, nyomorultnak éreztem magam, mintha közvetlenül Isten szemei előtt ültem volna összetörve. Uram, segíts, légy segítségül az én hitetlenségemben! Amikor felálltam és elindultam a szobámba, megpróbáltam úgy lépni, mintha semmi baj nem lenne, de valójában ugyanúgy fájt, mint előtte. Éjszaka nem nagyon tudtam aludni a nyugtalanságtól, kimentem a folyosóra is, megnézni, jobban mutat-e, mint korábban. A véraláfutás egyre nagyobb területen mutatkozott, és még mindig sántikáltam. Egyre csak imádkoztam.
Reggel azonban – legnagyobb meglepetésemre – egyáltalán nem fájt! Végtelenül boldog voltam, és érdekes módon inkább a fájdalom friss emléke miatt bicegtem néha, mert nem mertem elhinni, hogy bátran ráléphetek. De az igazi próbát vasárnap estére tartogattam. 48 óra telt el a baleset óta, emberi szempontból lehetetlen egy ilyen esés és ütés után futni. Mégis elmentem a szokásos, 13 km-es távra, készen rá, hogy azonnal abbahagyjam, ha szükséges. Nem kellett feladnom, ellenkezőleg, csodálatos tapasztalatban lehetett részem: Ezt az egy órát sok szempontból mindig a nap fénypontjának érzem, mert az intenzív ima lehetőségét kínálja. Ezúttal az öröm és a hála volt központi témája, néha úgy éreztem, a szívem nem bírja a sok örömöt. Az erdei szakaszon nagy erővel rám tört a méltatlanság érzése, és azt kiáltottam magamban, amit Dávid és Péter ezer évekkel ezelőtt: Ki vagyok én, hogy eljössz hozzám, hogy bennem veszel lakozást, hogy törődsz velem?! Micsoda az ember, aki könnyebben szétnyomható a molynál?! Mit számít neked egy vacak lábujj?! Eredj el tőlem, mert bűnös ember vagyok! S ekkor meghallottam a választ: Gyermekem vagy!
(2013 ősze)
Barati Lilla