Tapasztalatok Istennel

      Egyik alkalommal a barátaink jöttek hozzánk. A férj megkötözöttségekkel küzdött, ami többnyire egy bizonyos vallású hátteréből adódott, de más dolgok is közrejátszottak ebben. Éreztem, hogy az Úr erősen késztet, hogy imádkozzam érte. Mikor imára nyílt a szám, akkor éreztem, hogy az Ő Lelke átveszi az ajkaim és gondolataim felett a vezetést, és Jézus Krisztus nevében szabadulást hirdettem a félelmeitől, kétségeitől, betegségeitől. Egy hirtelen pillanatban egy fényburokban éreztem magam, az örömtől sírnom kellett, és a következő másodpercben láttam, hogy Krisztus áll mellettem! Az arcát nem láttam, csak a ruháját, de teljesen biztosan tudtam és éreztem, hogy Ő az! Mint ha egy másik „világba” léptem volna át, mint ha megszűnt volna körülöttem minden, és csak Ő meg én léteztem volna, és arra vágytam, hogy mindig Vele maradhassak! Az ima közben a férj is könnyekre fakadt, holott nem értette, mit mondok, mert nem tud magyarul. Áldásokat mondtam rá, és befejeztem az imát. Sokáig ültün

   Az Úr arra késztetett és hívott, hogy adjam fel a munkámat, és Neki szolgáljak, „adakozzam az életemmel”! Bevallom, először aggodalom töltött el, hogy egy fizetésből hogyan élünk majd meg, de a Lélek azonnal elsöpörte ezt. A verebecskékről és a mező liliomáról gondot visel az Isten, akkor mennyivel inkább rólunk! Képes mannát hullatni ma is, nem kételkedem ebben! Miután felmondtam, hallottam, amint azt mondta Krisztus: „Most leszel a tanítványom!”   Tudtam, hogy szabaddá lettem Benne, Általa, szabaddá arra, hogy Őt szolgáljam kötöttségek nélkül, hogy csak Rá kelljen bíznom magam, és így vezethessen! Olyan tanítványa lehetek, akit nap mint nap hívhat arra, amire szeretne. Olyan szerelemre ébredtem a Vőlegény iránt, mint még soha! És ez a szerelem azóta is tart! Egy aggodalmas gondolatom mégis volt a szívem mélyén: Hogyan tudunk majd adakozni, segíteni a rászorulókon egy fizetésből?! De ezt igazából ki sem mondtam az Úrnak, csak odabenn fogant meg ez a kérdés. Pár nap múlva mennün

1.Több kérdésem és aggodalmam volt, amiket Isten elé tártam imában. Sürgetőnek éreztem ezeket. Az imám végeztével hallottam: „Nyisd meg az igét!”. Azonban én buta módon elhessegettem a hangot, és indultam ki a szobából. De az Úr kegyelmes! Ismét hallottam: „Nyisd meg az igét!” Ekkor már engedelmeskedtem, és a következő ígéretet kaptam válaszul, amikor is szó szerint fizikálisan is végigfutott rajtam egy melegség: „ A reménység Istene pedig töltsön be titeket a hitben teljes örömmel és békességgel, hogy bővölködjetek a reménységben a Szentlélek ereje által” (Rómabeliekhez írt levél 15:13). Tudtam, hogy Istenben reménykedhetek, hogy örömöt és békességet tartogat nekem, amit türelemmel kell kivárnom, de addig is az Ő Lelkével támogat. Az Ő kegyelme átjárt, és nem aggodalmaskodtam tovább. Ebbe az igébe kapaszkodtam, és hamarosan megkaptam a válaszokat és az útmutatást. 2.Egy szombati napon itthon voltunk a kis családommal és egy drága barátunkkal. Igehirdetést hallgattunk, imádkoztu

    Egy ismeretlen városba mentünk GPS segítségével. Azonban mikor visszafelé indultunk, már sötét volt, nem működött a mobilnet sem, és így a navigációs rendszert sem tudtuk használni. „Hogy jutunk haza?!Hiszen még sosem jártunk erre ezelőtt, és bizony kacskaringós utakon jöttünk!”   Azonnal hittel imádkoztunk: „Uram, te a világegyetem Ura vagy, te minden szegletét ismered a Földnek, és GPS nélkül is kivezethetsz minket innen. Köszönjük, hogy megteszed!” Nyomban indultunk, és elsőre kitaláltunk onnan! Az idegenvezetőnk az Élő Isten volt!

Egy bizonyos keresztény könyvet olvastam, amikor csak az időm engedte. Többször elvittem magammal a munkahelyemre, de soha nem volt persze alkalmam folytatni sajnos. Egyik reggel hezitáltam, hogy betegyem- e a táskámba, de úgy döntöttem, hogy nem viszem el, mert felesleges. Ekkor éreztem, hogy az Úr Lelke késztet, hogy rakjam el mégis. Ellenkeztem, hogy de hát úgyse lesz rá alkalmam, hogy olvassam. De a késztetés ismét jött. Ekkor már engedelmeskedtem. Aznap felszabadult egy órám, és sikerült olvasnom! Megköszöntem Istennek, hogy ennyire figyel rám! Amikor kislányunk miatt a Gyámügyi Hivatalba kellett mennünk, hogy kérelmezzük a magántanulói státuszt, eléggé izgultunk. Ima után azonban megerősödtünk, és amikor a bejárathoz értünk, szinte hallottam, ahogy a fülemben cseng: „Krisztust viszitek!”. Csodás ígéret és bátorítás volt ez! Amikor az ügyintéző hölggyel arról beszélgettünk, hogy miért nem szeretnénk a gyermekünket állami iskolába íratni, láttuk, hogy könnybe lábad a szeme, d

      Egyik alkalommal egy barátunknak meséltem a Jézussal szerzett tapasztalataimról. Másfél órán át áradoztam.   Közben megérkeztem az óvodába a kislányomért. A kis csoporttársai, akik eddig már oly sokszor láttak, és eddig a köszönésen túl mást nem is mondtak nekem, most csodálkozó szemekkel néztek rám, és egyik a másik után mondta: „Milyen szép vagy!” és „Annyira szép vagy!” Mikor hazaértem, akkor döbbentem rá, hogy bizonyosan az előzőlegesen a Krisztusról való áradozásom miatt láttak ilyennek. Ugyan ilyen eset történt a minap: a házunkban lakó idős nénivel beszélgettem picit a folyosón, és bátorítottam, vigasztaltam Krisztus szeretetével, igével is, amikor hirtelen furcsán nézett rám, és csodálkozó tekintettel rázni kezdte a fejét: „Eddig is láttam, hogy szép kis asszonyka vagy, de még sosem vettem észre, hogy ennyire nagyon szép vagy! Igen! Te különösen szép vagy!” És közben a két tenyerében tartotta az arcom, úgy „vizsgálgatott”. De én ekkor már tudtam, hogy igazából nem eng

     Néhányan együtt imádkoztunk egy hölgyért. Miközben imádkoztam, az egyik testvérnő sírva fakadt. Később kérdeztem tőle, miért sírt. Azt mondta, egy pillanatban megérezte, hogy ott van Isten. Csodás volt hallani!

      Egy nap, amikor hazaértünk, a házunk előtti padon ült az egyik néni, aki felettünk lakik. 80 éves már elmúlt, és igen magányos. Nagyon kedves, és a jó Istent már 40 éve szereti. Megálltunk beszélgetni vele. Egy fél óra után a férjemnek be kellett mennie, de én kinn maradtam vele, mert tudtam, milyen öröm neki, ha tud kivel pár szót váltani. Azonban aznap épp fájt a fejem, és nagyon rosszul éreztem magam, már hányingerem is volt. Ráadásul a nap is tűzött, és ahogyan haladtak a percek, az állapotom egyre csak romlott. De imádkoztam magamban, hogy Krisztus adjon erőt, mert nem magamat szerettem volna első helyre tenni, hanem a nénit, akit eközben igékkel is tudtam támogatni és vigasztalni. Eszembe jutottak azok a bibliai részek, amikor Jézus éhsége, szomjúsága, gyásza vagy fáradtsága ellenére sem magára gondolt, hanem mindig másokra, azokra, akik szükségben voltak. Másfél órán át beszélgettünk, és a legnehezebben elviselhető pillanatokban szinte kézzelfoghatóan éreztem, hogy Krisz

    Egyik nap ismét nagyon fájt a fejem (erős migrén). A férjem imája hatott ugyan, de sajnos hamarosan ismét visszatért a fájdalom. Mivel a barátainkhoz mentünk, ezért vettem be gyógyszert, hogy ott ne legyek rosszul. Máskor imádkozom, hogy hasson, de most nem tettem.   Azonban hiába telt az idő, semmi változás nem történt, sőt! Nem értettem, hogy miért nem használ a gyógyszer, ami egyébként szokott. Ekkor mintha egy kedves, feddő hangot hallottam volna: „Gyermekem, valóban azt gondolod, hogy egy gyógyszer hatalmasabb, mint én? Hogy az én akaratom nélkül hatékony lehet?” Elszégyelltem magam, de egyben öröm is járt át, hogy a mennyei Atya így törődik velem, hogy szól hozzám, még egy ilyen jelentéktelen dolog miatt is. Nevetnem kellett, hogy valóban milyen buta vagyok, hogy inkább egy tablettára támaszkodom. Ezt aztán elmeséltem a barátnőmnek, amikor odaértünk hozzájuk, és nem panaszkodva azon, hogy nem múlt el a fájdalom, elmondtam neki, hogy Isten mindennél hatalmasabb. Ezt alig ejt

    Egy hét alatt ketten is kifejezték, hogy milyen jó engem megölelni. Az egyikük ezt mondta: „Mikor megölelhetlek, olyan, mint ha Jézust érezhetném!”. Ó, milyen kegyelem, ha ilyen módon is Őt „adhatjuk” az embereknek!

    A házunkban lakik egy 80 év feletti néni, aki szereti a jó Istent, de nagyon magányos sajnos. Még sosem sikerült együtt imádkoznunk egészen pár nappal ezelőttig, amikor segítségért kopogtatott be hozzánk. Se lelkileg, se fizikálisan nem volt túl jól szegény. Mielőtt menni készült, mondtam neki, hogy várjon még egy picit, mert olvasnék egy bátorító zsoltárt. Utána egy imát is mondtam, és Apukánknak szólítottam az Istent. Nagyon hálás volt, hogy imádkoztam, és aztán elköszönt. Másnap összetalálkoztunk, és az első pillanatban láttam, hogy sokkal jobban van. Azt mondta nekem: „Én eddig még soha senkit nem hallottam Apukának szólítani Istent, csak téged tegnap. Este, mikor lefeküdtem, eszembe jutott, hogy te ezt mondtad, és boldog voltam, hogy nekem is van Apukám! És ma sokkal jobban érzem magam!"    Talán sokszor nem gondoljuk, hogy egyetlen szó milyen változást eredményezhet valakiben. Milyen jó, ha az Isten Lelke tudja vezetni az imáinkat is.

Tudom, nem tartozik az élet legnagyobb problémái közé, hogy az ember hányast kap egy vizsgájára. Ennek ellenére ez egy mindmáig tanulságos és bátorító történet számomra, Isten hatalmáról és hosszútűréséről tanúskodik. Mielőtt jelentkeztem volna a Műegyetemre, azt mondták nekem, négy dolgot fogok tanulni: matekot, matekot, matekot meg hálózatokat. Akkoriban ez csupán vicces kijelentésnek hangzott, viszont tanulmányaim megkezdését követően igazán találónak tűnt. Csak az első félévben volt hivatalosan matematikánk, utána pedig a többi szaktárgyban is matematikai elméleteket és kifejezéseket tanultunk, illetve alkalmaztunk. Ez az első féléves matematika két részből állt: lineáris algebrából és analízisből. A tantárgy 6 kredites volt, ami 4x45 perc elméletet és 2x45 perc gyakorlatot jelentett. Természetesen minden elméleti órán új anyagot vettünk, a gyakorlati foglalkozásokon pedig bizonyítások és példák segítségével megpróbáltuk bizonyítani, belátni az elméleti órán elhangzottakat. A tár

1. Egyik este legkisebb lányunkat erős fejfájás gyötörte. Először arra gondoltunk, hogy a kirándulás következménye, mert fiatalabb koromban én is gyakran tapasztaltam, hogy az éles, tiszta „hegyi levegőről” hazatérve nagyon megfájdult a fejem. Ezért nem is tulajdonítottunk nagy jelentőséget neki, de egy kis idő múlva már le kellett feküdnie. Letérdeltem mellé, és imádkoztam a gyógyulásáért. A központi ige számomra ez volt: „az Ő sebeivel gyógyultunk meg”. Megnyugodva és hálás szívvel keltem fel és mellőle és végeztem tovább a dolgaimat. Többször is megsimogattam, és ránéztem, egyszer csak azt látom, hogy folynak a könnyei. Nagyon elkeseredtem, és magamban felsóhajtottam, hogy mennyire hitetlen vagyok, még „egy vacak fejfájás” is meghaladja a Jézus szeretetébe vetett hitemet, de ő így szólt: – Ne félj, jó dolog miatt sírok! – Kellett egy kis idő, mire csillapodott, és ekkor a következőt mesélte: -–Mama, remélem, nem csak képzelődés volt, de úgy éreztem, hogy itt voltak az angyal

Az én történetem 8 éves koromban kezdődött. Emlékszem, hogy egy este sírtam. Bejött hozzám az anyukám, kérdezte, mi baj, én pedig azt feleltem, hogy azért sírok, mert nagy koromban majd biztos nem születhet gyerekem.  Sok év eltelt, és én a lelkem mélyén végig ezt melengettem magamban. Amikor 28 évesen férjhez mentem, és kis kettesben töltött idő után úgy döntöttünk, hogy itt az ideje a gyermekvállalásnak, (nem meglepő) nem sikerült. Hosszú-hosszú hónapok teltek el, és minden alkalom csalódással végződött. Két vetélés és kétévi várakozás után a testvérem kigyűjtötte a Bibliából a szüléssel, fogantatással kapcsolatos igéket, és ezeket olvasgattam fél éven át, míg végül elhittem, hogy Isten gyermeket akar NEKEM adni. Megfogant a kislányom. Tele voltam félelemmel (még ezek után is). Leginkább attól tartottam, hogy meghalok szülés közben, és nem tapasztalhatom meg a hőn áhított anyaságot, s így a kislányom idő előtt anya nélkül marad (ahogy én is).  Isten egy napon, a terhesség vége f

Harmadik gyermekünk, Noé születése után nem sokkal vettük észre, hogy a hüvelykujja mindkét kezén mindig a tenyeréhez simul, és erővel sem lehet kihajlítani. Mivel a feleségem húga gyógytornász, először neki mutattuk meg. Ő elmondta, hogy ez egy "pattanó ujj" nevű rendellenesség, előrehaladott állapotban. Megtudtuk, hogy ezt tornával nem lehet javítani, csak műtéttel lehet segíteni rajta.  Ezután több orvosnál jártunk, végül Kaposváron kötöttünk ki. Ott egy főorvos újfent megvizsgálta az akkor 3 hónapos Noét, és megerősítette a korábbi szakvéleményeket: műteni kell, méghozzá legkésőbb 1 éves kora előtt, ha azt akarjuk, hogy később használni tudja a hüvelykujjait. A szakvélemény szerint ez volt az egyetlen esélyünk. Ráadásul ez a műtét mindenképp altatásos. Emlékszem, a vizsgálat után ültünk az autóban a parkolóban, és amikor elképzeltem, hogy a csöpp gyermekünkkel mi fog történni, képtelen voltam megbarátkozni a szemem előtt megjelenő képpel... Imádkoztunk, de aznap n

Ez az eset – azt hiszem – 2011 telén történt. A kőbányai gyülekezet szervezésében Lowell Hargraves tartott előadássorozatot szerda kivételével minden nap. Mi ekkor már Galgahévízen laktunk, de annyira vágyakoztunk részt venni – mint a szervezőcsapat tagjai is –, hogy a két lánykával Feráékhoz "költöztünk" az alsó lakásba. Az Opel Kadettel közlekedtünk Kőbánya és Óbuda között. Én vezettem, de szigorúan csak ezen az útvonalon, mert köztudottan gyakorlatlan és félszeg sofőr voltam. Apa otthon maradt, a házat fűteni kellett, így csak mi hárman jártunk az előadásokra. Egyik este szokás szerint 21 óra körül útnak indultunk az öreg járgánnyal Kőbányáról, és amikor a Bécsi - Vörösvári kereszteződésnél a 17-es villamossínen gurultunk volna neki a hegynek, az autó egyszerűen megállt. Éppen a villamossínen. A villamos pedig a jobb oldalunkon, tőlünk néhány 10 m-re. Hiába indítóztam, az autó meg se moccant. A gyerekek hátul sírni kezdtek. Kértem őket, ne sírjanak, imádkozzunk. Ezt tettü

(hangfelvételről) 2016 májusában az éjszakai órákban szívinfarktust kaptam. Miután észleltem a bajt, öt percet vártam, és szóltam a fiamnak, hogy vigyen be gyorsan az ügyeletre autóval. Tisztán éreztem és tudtam, hogy milyen baj történt. Bementünk a kunszentmiklósi ügyeletre. Ott EKG-t csináltak, hogy az ügyeletes orvos meggyőződjön róla, valóban infarktusom van-e. Sajnos a gyanú beigazolódott. Rohammentőt hívtak. Időközben próbáltak vénát szúrni, hogy a kellő gyógyszereket közvetlenül be tudják juttatni a szervezetbe. Körülbelül egy órán keresztül próbálkoztak, de nem sikerült. Annyira mélyen vannak a vénáim, az orvos pedig fiatal volt (talán nem régen kezdhette a pályafutását), és nem tudott rajtam vénát szúrni. Egy órán keresztül próbálkoztak több ponton is, a lábfejemben, az ujjaim között, az alkaromban, a hajlatban, ahol általában szokták, de sikertelenül. A mentősök odaszóltak az ügyeletes orvosnak, igazolja vissza, hogy biztosan szívinfarktust kaptam-e, mert több sürgős ese