Az én történetem 8 éves koromban kezdődött. Emlékszem, hogy egy este sírtam. Bejött hozzám az anyukám, kérdezte, mi baj, én pedig azt feleltem, hogy azért sírok, mert nagy koromban majd biztos nem születhet gyerekem.
Sok év eltelt, és én a lelkem mélyén végig ezt melengettem magamban. Amikor 28 évesen férjhez mentem, és kis kettesben töltött idő után úgy döntöttünk, hogy itt az ideje a gyermekvállalásnak, (nem meglepő) nem sikerült. Hosszú-hosszú hónapok teltek el, és minden alkalom csalódással végződött. Két vetélés és kétévi várakozás után a testvérem kigyűjtötte a Bibliából a szüléssel, fogantatással kapcsolatos igéket, és ezeket olvasgattam fél éven át, míg végül elhittem, hogy Isten gyermeket akar NEKEM adni. Megfogant a kislányom. Tele voltam félelemmel (még ezek után is). Leginkább attól tartottam, hogy meghalok szülés közben, és nem tapasztalhatom meg a hőn áhított anyaságot, s így a kislányom idő előtt anya nélkül marad (ahogy én is).
Isten egy napon, a terhesség vége felé azt mondta nekem, hogy "Minden rendben lesz!" Ezt olyan határozottan tudomásomra hozta, hogy nem volt kétségem, Tőle jön ez az üzenet. Jelentősen csökkent is a félelmem. Ennek ellenére, amikor megszületett a kislányom, semmi sem volt rendben. Nyitott gerinccel született, annak is elég súlyos formájával: a gerincvelő a hátán kívül volt, egy kis bőrrel fedett púpban. Négy napos korában megműtötték. Az operáló orvos azt mondta, örüljünk, ha segédeszközzel járni fog, és valószínűleg egész életében pelenkát kell hordania, és /vagy katéterezni kell majd. Az Istenbe vetett hitem összeomlott. Ez hát a "minden rendben lesz"?!
Ezután sok gyötrelem következett. Fél éven át naponta-kétnaponta Pestre hordtuk kezelésre, ami egy-egy alkalommal 2 órán át a hólyag elektromos kezelését jelentette. Állandóan vizeletfertőzése volt (utólag kiderült, a kezelés okozta), ezért tíz hónapos korában katéterezni kezdtük, hogy a sok vizeletfertőzés miatt nehogy tönkre menjen a veséje. Annak ellenére, hogy valóban elég hosszú szakaszon nyitott a gerince (a lábakat, illetve a vizelet- széklettartást beidegző pályák), 15 hónaposan megtanult járni, és semmi baj nincs a mozgásával. Éveken át kérdés volt az is, vajon érezni fogja-e, ha wc-re kell mennie. 3,5 évesen szobatiszta lett. 5 éves kora előtt úgy döntöttünk, megpróbáljuk elhagyni a katétert. Az orvosok is megerősítettek minket ebben.
Ahogyan az én drága, kedves mennyei Atyám visszaszeretgetett magához, az külön történet lenne, de lehetetlen leírni. Aztán egyszer csak bevillant: EZ A "MINDEN RENDBEN LESZ!" Olyan boldog voltam ettől a felismeréstől, hogy napokon át "a föld fölött jártam".
Hamarosan hideg zuhany érkezett: letapadást találtak a gerincvelőn, ami a romlás előjele. Egyik orvos műteni akarja (mert különben minden tüsszentés, lehajolás a gerincvelő szakadozását okozza), nem titkolva a nagy kockázatot, a másik nem javasolja. Csak néztem (a rossz hír után) a játszótéren vidáman ugrabugráló gyerekemet: "Anya, látod, hova felmásztam!", és azon gondolkodtam, vajon hány napunk van még, hogy járni tud, hogy nem kell pelust hordania!? Nagyon mély aggodalom és szomorúság vett rajtam erőt, aztán megpróbáltam minden erőmmel belekapaszkodni a "Minden rendben lesz!" ígéretbe. És azóta is így van, ha valami jel arra utal, hogy romlik a állapota, "két kézzel magamhoz szorítom" Isten ígéretét, és el nem engedem! Mert Ő mindig igazat mond!
Ez a kislány a legjobb tanítóm a hitre, mert ha valamiért közösen imádkozunk, teljesen el tudom hinni, hogy meghallgattatik, hiszen egy kisgyerek kéri. Ilyenkor mindig eszembe juttatja Jézus, hogy én is az Ő kisgyermeke vagyok.
És a mi Jó Atyánk még két kisgyermekkel ajándékozott meg minket.
B. Melinda
Megjegyzések
Megjegyzés küldése