Tapasztalatok Istennel

    Sokat jelentett számomra, amikor elolvastam a következő igeverset: „Mert mi mindannyian abból kaptunk, amivel ő volt tele: kegyelmet kegyelemre.” ( Ján 1:16) Ez alapján Krisztus kegyelemmel volt telve, vagyis ez volt az Ő bensőjében. Arra jutottam, hogy amikor egy olyan helyzetben kegyelmezem, amikor emberileg ítélkezés, neheztelés vagy zsörtölődés lenne a reakció, akkor Krisztus különleges mértékben megmutatkozik. Ezért kértem Istentől olyan helyzeteket, amikor be tudom mutatni az Ő kegyelmét.     Meglátásom után pár héttel sor került két ilyen alkalomra. Az egyik szobatársam hallgatagabb volt, és időnként azt képzeltem, hogy neheztel rám. Azért imádkoztam az Úrhoz, hogy adjon lehetőséget, amikor be tudom mutatni számára Isten kegyelmét. Ő este tudott legjobban tanulni, így sokszor volt, hogy mi lefeküdtünk aludni, és ő tovább fent maradt. Mivel a számítógépéről tanult, ezért nem zavarta, hogy a villanyt lekapcsoltuk. Szinte minden alkalommal füldugóval aludtam, és törölközővel

Mindig furcsa, problémás volt a kisfiam. Én pedig mindig gyengének éreztem magam hozzá.      Azt hittem sokáig, nevelési probléma és az én hibám mindez (volt is benne biztosan sok elrontott döntés). De már az óvodában jelezték, hogy javasolják a pszichológiai vizsgálatot. Az iskolában indult az igazi rettenet számomra: Egyáltalán nem tudta az új helyzetet elfogadni. Már a tanévnyitó után két héttel behívtak, hogy vigyem át kisebb létszámú iskolába a gyermekemet, mert nem tud beilleszkedni. Ha kapott egy fekete pontot, egész napra taníthatatlanná vált. Csöngött a telefon: a szekrényben ül, menjek érte. Szinte minden délután beszélt velem a pedagógus, milyen volt a fiam napja, és legtöbbször csak a bajt hallhattam. Csapkodott, kiment az óráról, kiabált stb. Mit tegyek, ó, Uram?! – kérdeztem minden éjjel, minden reggel, imában átsírt éjszakák után. Felkerestem két másik iskolát, és mindvégig kértem Istent, ha ott a helye, vegyék át. De ha ez nem segít rajta, ne okozzak még több törést n

    2016 novemberében a Műegyetem Tudományos Diákköri konferenciájára (TDK) jelentkeztem. Már a munka leadásával is voltak izgalmaim, amit itt most nem részletezek. A prezentációt megelőző napon annyit vettem észre, hogy a laptoptöltőm időnként kikapcsolt. Másnap, mivel több résztvevő is volt előttem, úgy gondoltam, nem lesz probléma, ha nem a szekció elején, hanem csak az előadásom előtt egy-másfél órával érkezem. Egy kedves barátom elkísért, és leültünk hallgatni a prezentálókat. Úgy terveztem, saját gépemet használom majd az előadás során, mivel eddig mindig megbízhatónak bizonyult. Mikor rám került a sor, lementem a közönség elé, és megpróbáltam előkészíteni a prezentációt. A vetítőt VGA-porton keresztül rákötöttem a laptopra, de az nem akart csatlakozni. B tervként megpróbálkoztam másfajta számítógép-beállításokkal, de azok is kudarcba fulladtak. Mivel pár évvel korábban már más helyszínen, más gépéről tartottam online prezentációt, ezért C tervként, az ottani gépen, megpróbáltam

M ég évekkel ezelőtt megmutatta az Úr, hogy nem mindig építő, amikor bizonyságot teszek a Vele szerzett tapasztalataimról. Erre abból jöttem rá, hogy bizonyos emberek tapasztalatait meghallgatva másodrangú kereszténynek éreztem magam: Hol vagyok én hozzá képest a hitemben?! - elcsüggedtem, mert azt láttam, hogy az Úrnak még jócskán van mit faragnia rajtam. Emellett voltak esetek, amikor másokat hallgatva felbátorodtam, és megerősödtem hitben. Bár legtöbbször „nagyobb” és „mélyebb” bizonyságaik voltak, mint nekem, mégis az Úr hatalmát láttam meg bennük. Foglalkoztatott a kérdés, mi lehet a különbség a két előadásmód között. Továbbá, hogyan kerülhetem el, hogy én magam is negatív hatást gyakoroljak másokra. (A megállapításaim személyesek, vagyis lehet, hogy nem minden esetben fedik a valóságot.) Az egyszerűség kedvéért elneveztem a „kárhoztató bizonyságot” mondókat A csoportnak, az „építő beszédűt” pedig B-nek.  V együnk egy hétköznapi példát! Tegyük fel, hogy versenyszerűen úszok, és

Március 14-én vasúton utaztam haza Budapestről Szabadkára. Az ülőhellyel kapcsolatos reményeim felszálláskor gyorsan szertefoszlottak. Letáboroztam a csomagjaimmal az egyik kocsi végében, és hálát adtam Istennek azért, hogy elértem egyáltalán a vonatot. Ezt követően a négy és fél órás útból összesen 10 percet ültem. Másnap, péntek délután mentem vissza Budapestre. Mivel ünnepnap volt, arra gondoltam, hogy ilyenkor Budapest felé nem fognak majd sokan utazni. Mivel ezeket a blogra felkerülő tapasztalatokat többnyire a vonaton írom, így a szívemben kértem Istent, hogy az út alatt legyen ülőhelyem. Az állomásra érkezésemkor viszonylag kevesebben voltunk, viszont az emberek folyamatosan jöttek. Egy idő után már a megszokottnál jóval nagyobb tömeg gyűlt össze. A hangosbemondó jelezte, hogy a kikindai vonat rövidesen indul. A tömeg nem mozdult, csak pár ember szállt fel a szerelvényre. Nemsokára megérkezett az én vonatom is, erre mindenki elkezdett mozgolódni, majd elindult a kijárat felé.

Egyik nap beleesett a mobiltelefonom a vízbe. Mivel simán bekapcsolt, gondoltam, nem nagy ügy, nem ártott neki. Örömöm körülbelül fél percig tartott, ugyanis elkezdett villogni a képernyő, majd rövidesen teljesen elsötétült. Azt látni lehetett a gombokon, hogy a telefon működik, viszont a képernyőjén nem lehetett semmit látni. Megtöröltem, újraindítottam, de ez sem segített. Még a töltőre is feltettem, ami utólag kiderült, rossz döntés volt. Imádkoztam hit által, hogy javuljon meg a telefon, de úgy tűnt, hiába. Ez a lehetőség azért jutottam eszembe, mert hallottam, hogy valaki hit által parancsolt a behorpadt autónak, és a szavak nyomán eltűnt a sérülés. Továbbá olyan tapasztalatot is hallottam, hogy hit általi ima után valakinek a porszívója javult meg, másnak pedig a fényképezőgépe, ami előtte leesett az asztalról. Mikor hazaértem, imádkoztam, majd utánanéztem az interneten, mit kell ilyen esetben tenni. Egyik videóban arról beszéltek, száraz rizs közé kell tenni, majd egy-két napig

Találkozhattam azzal a drága, de távoli barátnőmmel, akinek a nyáron – az Úr szavának engedve – sms-ben küldtem bátorító igéket. Tudtam róla, hogy depressziótól szenved, és egy ideig nem imádkoztam érte olyan nagyon – de aztán Isten elém hozta őt, és láttam, mennyire gyötrődik. Most megkeresett az irodában, láthattam ragyogó, mosolygó arcát és elmondta, az Úr tényleg meggyógyította őt! Elmesélte, hogy kapott álmokat, amelyek meggyőzték Isten végtelen szeretetéről, és elmondta, hogy titokzatos módon mindig akkor kapta meg az üzeneteimet, mindig akkor jelzett a mobilja, amikor a legnagyobb szorongattatásban volt. Amikor pedig olvasta az igéket, úgy érezte, valami csodálatos, hatalmas energiahullám járja át és megtelik a szíve reménységgel és bizakodással. Egy ideig nem is akarta tudni, ki áll, mint közvetítő, az sms-ek hátterében, de amikor felerősödött, eljött, hogy együtt örülhessünk az Úr szabadításának. A szobámban mostantól egy kép függ, amit ő készített még betegsége hónapjaiban,

Í rt egy másik kedves barátnőm, hogy imádkozzam a nemrég megszületett kislányukért, mert olyan problémája van, amely az egész életét beárnyékolhatja. A betegséget nem árulta el, sőt azt is kérte, tartsam titokban az egészet, még a nővére előtt is. Amikor imádkoztam ezért a gyermekért, először eszembe jutottak saját keserves heteink, amikor legkisebb lányunkkal kapcsolatban, majdnem másfél évtizede, hosszan lebegett fejünk felett a vércsere lehetősége. Kicsit korábban jött világra, mint kellett volna, de végül az Úr kegyelméből minden megoldódott és ma már teljesen egészséges, szép nagylánnyá serdült. Aztán felidéződött a Szentírásból, hogy az Úr Jézus földi szolgálata során mennyire szerette a gyermekeket. Azt mondta: – Engedjétek őket hozzám jönni! – És amikor odavitték a kicsiket, akkor karjaiba vette, megölelte, megáldotta őket. S ennek nyomán megtelt iránta való szeretettel a szívem, és láttam, ahogyan az imába foglalt gyermeket átadjuk neki, Ő pedig karjaiba veszi és ráleheli az

Egy drága barátnőmmel beszélgettünk, s a végén elejtett egy kis kérést: – Ha eszedbe jut, kérlek, imádkozz értem! A jobb kezemen a hüvelykujj kificamodott, és most nagyon meg van duzzadva, rettentően fáj, nem tudok tőle aludni, és sem fogni, sem erőt kifejteni nem tudok vele. Eltelt néhány óra, este pedig eszembe jutott ez a kérés. Amikor imádkoztam a sötétben, hirtelen úgy éreztem, hogy az én jobb kezem hüvelykujjában valami egyáltalán nem fájdalmas, apró tűszúrásokra emlékeztető, különös érzés fut végig. Utána nagyon szívesen felhívtam volna B-t megkérdezni, ő érzett-e valamit. De lebeszéltem magam róla, mondván, talán nem vagyok teljesen normális. Mindenesetre erős bizonyosság volt bennem, hogy az Úr kedvesen meghallgatta, sőt teljesítette a kérést. Másnap reggel kilenc körül csengett a telefon és a szívem megtelt örömmel és hálával: – Képzeld, tegnap este – és ekkor azt az időpontot mondta, amikor imádkoztam érte – hirtelen ránéztem az ujjamra, és azt láttam, hogy lelohadt az

    2017. szeptember 30-án az Úr arra vezetett, hogy mondjak fel Szabadkán, és Budapesten keressek állást, és ezt még aznap meg is tettem. A jövőt illetően két kihívás elé néztem: munkahelyet és lakást kellett találni, minél rövidebb időn belül. Itt csak a lakáskeresést részletezem.     Az utóbbi években egyre nagyobb nehézségekbe ütközik a nagyvárosokban megfelelő albérletet találni. Lakhatás terén a következő szempontjaim voltak, korlátozott lehetőségeim mellett: - az elkövetkező egy hónapban kellene beköltöznöm, - legyen minél olcsóbb, - legyenek lakótársak, hogy ne kelljen minden számlát egyedül fizetnem.     Az első nagy hátrányom az volt, hogy teljesen tapasztalatlan voltam ezen a téren, a második, hogy Szabadkán laktam, így időt és költséget emésztett volna fel, hogy ezért felutazzak Budapestre. A harmadik nehézség, hogy nemcsak albérletet, hanem lakótársakat is kellett keresnem. Október vége felé járt már, amikor elkezdett szorítani az idő, mivel november első hetében

    Gyönyörű nyári éjszaka volt. Egy fontos nap kezdete. Gyermekünk készült szövetséget kötni Istennel. Kint ültünk a szabadban, néztünk fölfelé, gyönyörködtünk a fölénk boruló, végtelen kupolában, a szikrázó csillagokban.     „Mama, én megint elbizonytalanodtam… pedig már kaptam igéket is, amik megerősítettek, de most megint nem tudom, mit is csináljak… Kértem Istent, adjon egy jelet, ha akarja, hogy megtegyem, hadd lássak egy hullócsillagot, de már olyan régóta itt vagyok, és semmi…”     „Ne kösd a hited jelekhez, mert nagyon csalódni fogsz, ha nem teljesülnek. Ha Isten a Biblián keresztül üzent, akkor ne kételkedj tovább! Meg kell tanulnunk bízni benne jelek nélkül is…”     Ahogy felnéztünk, egy fényes meteor húzott el az égen, pár másodpercig tündöklött csak, de mindketten láttuk… Ó, Atyánk, „mily bőséges a te jóságod, amelyet fenn tartasz a téged félőknek…” (Zsolt 31:20) (2015 nyara) Barati Lilla

„Mert annyira vak vagy, hogy ha Én nem nyitom fel a szemed, akkor még azt sem látod meg, ha három méterre tőled az úton egy oltári nagy kam ion fekszik előtted keresztben!” válaszolta a Vagyok. Meredten néztük a tőlünk három méterre lévő, oldalán fekvő kamiont, a keréksorait, a kamion és köztünk álló fehér kis Suzuki hátsó lámpáit, aztán nevetőgörcsöt kaptunk, majd sírtunk. Először azon, hogy túléltük. Aztán azon, hogy mennyire hülyék, vakok és semmik vagyunk. Aztán azon, hogy Isten milyen hatalmas. Utána rádöbbentünk, hogy Isten válaszolt a kérdésünkre, méghozzá egy olyan módon, hogy soha de soha ne felejtsük el többé sem a kérdésünket, sem az Ő válaszát. És aztán megint nevettünk, azon, hogy a rendőr valószínűleg megállapította, hogy két elmebeteggel van dolga. „Még jó, hogy itt vagy velem, különben nem hinném el, hogy ez megtörtént, azt gondolnám, megőrültem.” mondtam Zsuzsának. „Én sem hinném, hogy ez valóság, ha egyedül lennék.” felelte Zsuzsa. Ekkor a rendőr odajött mellénk

      2018 nyarán kaptam egy gondolatot Istentől, amely azóta is hatással van az életemre. A fizikai világ működéséhez kapcsolódóan mélyebben megértettem egy fontos lelki törvényszerűséget. Otthon, Palicson, a szobámban ültem, és zajokat hallottam a tó felől. Körülbelül másfél kilométer távolságra lakunk tőle, így a hangosabb események zaja elér hozzánk. A hangok alapján valamilyen vízi verseny lehetett. Kinéztem az ablakon, és láttam, ahogy a szél fújja a fák leveleit. Akkor eszembe jutott az ige: “A szél arra fúj, amerre akar; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hova megy. ” (Jn 3:8) Ahogy behelyettesítettem Isten Lelkét a szél helyére, akkor értettem meg ezt az összefüggést .     A tavunkon két híres sport klub működik, az evezős és a vitorlás. A keresztényeket is e két csoportba lehet besorolni, az evezősökhöz és a vitorlásokhoz. Az evezős minden csapás után siklik a vízen pár métert, majd elkezd lassulni. Ismét húz egyet, aztán ismét lassul. Ez az első csoport olya

    2009 és 2014 között – havonta többször – eljártunk a barátaimmal pingpongozni. A teremben, ahol játszottunk, két asztal volt, és mivel összeszokott csapatunk három tagból állt, ezért mindig hívni kellett egy negyediket, hogy egyszerre két asztalon játszhassunk. Erre az alkalomra egy volt középiskolás osztálytársamat választottam, aki sajnos lemondta a részvételt. Mivel az üzenetét a meccs reggelén olvastam el, nem tudtam másik játékost hívni. A főiskola folyosóján a barátommal arról beszélgettünk, mitévők legyünk. - T. D. barátom lemondta a pingpongot! – közöltem a rosszhírt. - Van más, akit hívni tudsz? - kérdezte a barátom. - Nem. Többeket is megkérdeztem, de nem érnek rá. - feleltem.     Miközben beszélgettünk, a folyosón jártak-keltek körülöttünk az emberek. Egyszerre csak így szólt a barátom: - Hívjuk el őt! – mutatott valakire – párszor láttam már az évfolyamon. – Szóba elegyedtünk vele, majd elhívtuk játszani.     A fiú ott volt a megbeszélt időre. A helyszínen el